A város és a kutyák

A minap szűk szakmai okok miatt az 1869-es népszámlálás adataiban turkáltam – mit ne mondjak, színes, szagos, szélesvásznú élmény. Az ember hajlamos elveszni a kuriózumokban; egy idő után azon vettem észre magam, hogy már nem a keresett tényeket követem, hanem azt pásztázom, adózó háztartásokként hány disznó, ló, marha álldogált az ólban, istállóban. A mai értelmezésünkben regionális központként tételezett városok értelmiségi rétegének hátsó udvarában is.
Erről aztán két dolog jutott eszembe. Először, hogy mégiscsak jobb lett volna szociológiát tanulni, mert akkor nyilván tartana valami felé, kontúrosabb képet adna ki ez az adathalmaz. Másodszor meg, ugye, a kutyák, az evolúció csodái. És ha kutyák, akkor az a három-négy évvel ezelőtti beszélgetés.

Délutáni kávé (cigi) a kollégákkal, kis lazítás, nem a világ sorsa van terítéken. L. megjegyzi, hogy ma időben kellene letenni a lantot (egeret, billentyűzetet), mert nagy a forgalom, ők meg pontos időre mennének XY babér- és kolbászkoszorús tenyésztőhöz kiskutyát venni.

Őszintén szólva, ízlés (életmód) kérdése, tartanánk-e kutyát lakásban, és ha igen, menhelyről vagy kennelből szereznénk-e be, de L.-éknél gyerekek vannak, végül is érthetőnek tűnik az elszánás. Ám téves a következtetés. L. nem a gyerekeknek vesz kedvencet, hanem a szüleinek. No már most, évek hosszú során azért megtudunk eztazt egymásról. L. szülei rendes falusi népek, borospincével, fóliával; kicsi a valószínűsége, hogy fiuk felnövéstörténetének alaptétele lett volna a célirányos programozás: „...tudod, ha egyszer megöregszünk, mindenképpen hozzál nekünk egy King Charles spánielt. Vagy afrikai oroszlánkutyát. Vagy valamit a kettő között”.

Úgyhogy logikusan adódik a kérdés: mi van, a faluban senkinél sincs egy alom elajándékozni való kiskutya? L. szerint nincs. Nemhogy elajándékozni való, de konkrét egy darab is egyre kevesebb. (Mondjuk, az is igaz, hogy aki talált már a főút szélére kirakott zsáknyi kutyust, talán nem is siratja annyira a dolgot.) Egyszeri példából ne vonjunk le messzemenő következtetéseket, de azóta számon tartom, hány olyan portára nyitok be, ahol pár éve még csaholó falka fogadott volna, most viszont legfeljebb suhogó pampafű, minimálban bugyborékoló halastó, némán szobrozó műszekér alkotja a biodíszletet. Hosszú a sor.

Ellenben: a lakótelepen, ahol egy ideje élünk, már megismertük Aragornt, Herkulest, Pamacsot, Rockyt, Muffint, Puppit és a többieket. Odaodabiccentünk egymásnak, ha nem sietős a dolgunk, lepacsizunk, olykor játékosan körbeszaglásszuk egymást. Kedves, barátságos szomszédok.

Talán nem is szociológiát kellett volna tanulni. Inkább etológiát.

Lehet, hogy akkor szintet léphetne ez a tapogatózó ismerkedés. Délutánonként kitárgyalhatnánk, mi volt az ebéd. Mit láttak a Netflixen. Szeretnének-e iPhone-t karácsonyra a kiskabát mellé. Hogy jönnek ki a szüleikkel, nagyszüleikkel, testvéreikkel, gyerekeikkel... mármint az alapján, kinek hol a helye a saját (kétlábú) családjában. Ha bizalmasabbra fordulna a viszony, talán azt is elmondanák, miről beszélgetnek, ha egymás között vannak. Szóba kerülünk? Számolnak velünk?
Együtt képzelik el a jövőt, vagy nélkülünk?