A választás mint katalizátor

Este moziba mentünk, anyám jött vigyázni a gyerekre. Ajtót nyitok, a kezében egy smeres kampányújság. A postaládátokban volt – magyarázta. Bizonyára felsőbb hatalmak akarhatták ennyire, hogy mindenképp eljusson hozzám, így nem küzdöttem tovább sorsom ellen, hanem átlapoztam. Kb. az volt benne, amit vártam. „Migráncsozás”, biztonság, szociális csomagokkal kérkedés, anélkül, hogy annak a költségvetésre gyakorolt hatásáról szó lenne. Végül is, egyik párt kampánykiadványa sem a The Wall Street Journal. Sőt, az utolsó oldalon érdekes infografika is volt a jobboldali pártok fragmentálódásáról, az előző oldalakra jellemző csúsztatások nélkül. Csak sima névsorolvasás. Jobboldali szavazóként szomorúan kellett megállapítanom, sajnos, ennek bizony minden sora igaz.

A Smer kampánylapjától elvonatkoztatva, terjedelmi okokból távirati stílusban fussunk végig a (kvázi)jobboldal személyi változásain. Vesszőfutásszerű lesz! A sort a még a 2012-es választások után a KDH-ból Jana Žitňanskával kéz a kézben kiszálló Daniel Lipšic kezdte, megalapítva az Új Többséget (NOVA). Szintén a kereszténydemokraták hálójából bújt ki Radoslav Procházka, a Sieť alapító atyja. A Sieť más mezejébe is bekaszált, a Hídból Andrej Hrnčiart, az SDKÚ-ból Miroslav Beblavýt és Martin Fedort vitte. Ja, mi az az SDKÚ? Igen, valamikor volt egy ilyen párt, de szinte követhetetlen, hogy Pavol Frešo kezében mi történt vele. Azért próbáljuk meg. Mikuláš Dzurinda, Ivan Mikloš és Magda Vášáryová független lett. A KDH-t is megjárt Lucia Žitňanská a Híd listáján kapott előkelő helyet. Jozef Mikuš kereszténydemokrata lett, Eugen Jurzyca viszont rájött, hogy ő végül is liberális, így az SaS-nél kötött ki. Viliam Novotný leborotválta a bajszát és a Šanca médiapárthoz csatlakozott. És a tragikomikus pont: amikor már csak ketten maradtak az SDKÚ-ban, Ľudovít Kaník is kilépett – és pártot alapított. Remélem, nem hagytam ki senkit…

Marián Kvasnička az Állami Számvevőszék elnökválasztása körüli násztáncok idején szállt ki a KDH-ból. Két dudás egy csárdában nem fér meg, tartja a közmondás, Alojz Hlina, a kocsmáros–tutajos ezért rövid úton faképnél hagyta Igor Matovičot, úgy mint Mikuláš Huba és Mária Ritomská. Hlina és Ritomská pártot is alapított, nevük a támogatottságukhoz hasonlóan nem lényeges. Ezt az utcai harcos volta ellenére a reálpolitika alapjait bíró Hlina felismerte, és végül a KDH listáján landolt.

Az SaS-nek is megvolt a maga szakadása. A távozó elégedetlenkedő liberálisok előbb Lipšic konzervatívjaival kokettáltak, majd egy részük átugrott a SKOK pártba, mások visszasomfordáltak anyapártjukba. Lipšic pedig, látván a hitvány preferenciákat, Matovičcsal lépett frigyre.

A politikához pártok kellenek(?), egy-egy párt alakulása elé így alapból sem pozitív, sem negatív előjel nem biggyesztendő, mert ez természetes mozgása a rendszernek. Ám az a népvándorlás, amit fentebb legalább nyomokban vázolni próbáltunk, nem a 4. és a 8. század között, hanem az elmúlt három évben játszódott le. Jó, jó, kicsit rapid, de még ez sem lenne feltétlenül baj, ha mindez az értékrendbeli sokszínűség virágba borulása lenne. De nem az. Nincs energiánk még egyszer felsorolni e tengernyi személyi változást, de bizony túlnyomó többségükre nem ideológiai, hanem nagyon is személyi okokból került sor. A hazai jobboldal egyidejűleg küzd értékválsággal és témaválsággal. Megkopott arcai csak Ficót tudják negálni, az „újarcúak” pedig a saját régijeiket. E helyzetben a választó nem feltétlenül a sokszínűséget fogja észlelni. Pont jókor jön ez a választás, hogy a természetes(?) kiválasztódás kegyetlenségével bizonyos szempontból katalizálja a jobboldalon zajló folyamatokat.