A vakáció veszélyei

Sajtos-tejfölös lángos alakú felhők vonultak a nyári ég boltozatán, amikor Bandika és Ervin megtudta, hogy cápák köröznek az Adriai-tenger partjainál. Na már csak ez hiányzott – spriccelte fel szódával a rizlinget a pohár pereméig Bandika. Egy korhadt padon ültek A Csodálkozó Csukához címzett tóparti halászbüfé teraszán. Az ember egész évben spórol, várja, hogy beköszöntsön a nyár, elutazzon a dalmát tengerpartra, gondolván, hogy a hűs kék vízből figyeli majd a sziklákat, és legnagyobb gondja az lesz, hogy eldöntse, eszik-e a kerítés mellett talált, rommá érett fügékből, erre tes-sék, cápa. Sosem fogunk már megnyugodni? Ez lesz most már végig? Nekem is furcsa, tolta feljebb olajos ujjbegyével a szalmakalap karimáját Ervin. Annál is inkább, mivel nekünk annak idején, Bibione Pinedában úgy magyarázták, hogy a tengerparttól ötven-száz méternyire a víz alatt ki van feszítve egy drótkerítés. Mi a szomorú szamurájnak? – kapta ki az arcát a fröccsös pohárból Bandika. Hát... hogy... a fürdőzők biztonsága érdekében. Hogy oké, hogy aki nem tud úszni, csak a szélében pancsikál, a bátrabbak meg bemehetnek jobban, de hogy ez a kerítés megakadályozza, hogy bármilyen tengeri lények közel úszhassanak a fürdőzőkhöz. Mint például a cápa, de ott van például a kardhal is, melynek szúrós orra köztudottan nem kellemes, ha keresztben átdöfi az embert például. Egyből annyi a nyaralásnak. Az valóban nem vicc, mondta Bandika, majd hozzá is tette gyorsan, hogy a tengerben kifeszített drótkerítés szerinte az. Mármint vicc. Gondoljon csak bele, apálykor a kerítésnek látszania kellene. Vagy megy az is a vízzel, mert elasztikus? Ervin nem felelt. Jól van na. Akkor ezzel azt akarja mondani, hogy az idei szezonnak annyi? Nem, dehogy, talán épp azért van ott a cápa is. Próbáljon ezeknek az eszével gondolkodni picikét. Turistamágnes. Manapság a legtöbben már csak olyan helyre mennek nyaralni, ahol érheti őket valamilyen kihívás. Unják a Duna-partot, lemennek a Balatonra. Megunják a Balatont, lemennek horvátba. Megunják azt is, átmennek olaszba. Megunják olaszt, megnézik Marokkót vagy Ciprust, aztán Egyiptomot és így tovább. Ha meg már mindenhol voltak, a veszélyt keresik, a kalandot, az élményt. Pont a minap újságolta az egyik haverom, hogy valamelyik török sivatagban száguldozott egy kvaddal, amikor meglepte egy homokvihar. És? Mi lett vele? Tetszett neki. Azt mondta magában: vagy itt döglök meg fél órán belül, vagy mehetek vissza a képernyők elé az irodába, nem is tudom, melyik a jobb.

Szerintem önnek eltorzult az asszociációs horizontja – nyúlt megint a pohárért Bandika. Normális dolgokról nem normális dolgok jutnak eszébe. Remélem, gyógyítható, illetve rendbe jön, mire hazajövök. Bepakolom a Pali pástétomot meg a Fülest, én nem szeretek veszélyesen élni. Maradok a drótkerítésen belül. Lapot nem küldök, majd elmondom, mi volt, ha hazajöttem. Maga meg majd azt mondja el, hogy itt mi történt. Megegyezhetünk így? Ekkor jelentette be a rádió, hogy geomágneses vihar közelít a Föld felé. Ervin bólintott, és azt mondta: szó sem lehet róla.

A szerző a Vasárnap munkatársa