A szívatások országa

 

A helyzet azóta megváltozott. Az adóhatóság minőségi javulását nem tagadhatjuk, az akkori irgum-burgum! hangnem is megváltozott. Ezúttal is üdvözlöm az akkori nagy vitákat folytató Mikloš–Schmögnerová duót, vitájuk eredménye kisebb adó és tisztességesebb adóhivatal lett. Ezen felül viszont a számlát mindenkor álló polgárok állami szívatásában – járulékok, büntetések, behajtások – semmilyen pozitív elmozdulásról nem számolhatunk be. Egyik kereskedelmi televíziónk mutatta be a rimaszombati közlekedésrendészet parancsnokának levelét, amely szerint március három hetében legalább (sic!) 1350 helyszíni bírságot vagy szabálysértési eljárást kötelesek a helyi fakabátok kiszabni, illetve kezdeményezni. Bár a felettes szervek azt mondják, ebben az EGY esetben nem tudtak a pápánál is pápább járási adlátus nagyon hülye rendelkezéséről, azt Bazovsky alezredes A 23-as csapdája című könyve óta tudjuk, hogy az efféle eljárás rendőrségi kultúra. Mint ahogyan az is, hogy az átlagos reálbér ötszörösével rendelkező Ausztriában a helyi bírságok pont a szlovák bírságok felét teszik ki. Meg azt is, hogy nálunk a bírság költségvetési tétel. Tervezett, ellenőrzött, számon kért! Meg azt is tudjuk, hogy nagyjából 120 ezer autónak járt le a műszakija. A belügyi és a közlekedési tárca most is irgum-burgum! fenyeget, az átlagos vizsgáztatási díj négyszeresét helyezve kilátásba büntiként. Akkor is, ha a kocsi az udvaron áll. Szó se róla, legyen szabály, legyen ellenőrizhető és legyen szankció. De az arányosság és méltányosság elvének hiánya éppen arról szól, hogy itt senki sem a közlekedés biztonságáért ágál, hanem szívat. Mert teheti. A tulajdoni formák alkotmányos egyenlőségének élő közvetítésben történő alfélen rúgásaként könyvelhetjük csak el, ha az ország első- és másodosztályú útjainak kátyúit látjuk, minden következmény nélkül. Rákérdeztem egy nagyokosnál, mennyit fizet nekem az állam, ha szétverem a kocsit a kátyúban. A válasz nagyon szép volt: nem kötelező kocsival járni. Ja, igaz, de útkezelőnek se kötelező lenni – meg, ha van útadó, sztrádadíj, költségvetési tételként bírság, akkor nemes egyszerűséggel következik a kérdés a kátyús utat nézve: hol a lóvé, kedveseim? Szlovákia feleakkora, mint Csehország, de végrehajtóból kétszer annyi van. Honi végrehajtóink (körpecsét, karhatalmi segítség) hatósági emberek. Fél áron kótyavetyélnek el ingatlanokat, nehogy már a bedőlt család a háromszobásból legalább egyszobásba költözhessen, nem, menjen csak szépen a híd alá. Meg behajtják néhányan – körpecséttel, hatósági jogosítványokkal – a nyugdíjjárulékot, csak a Szociális Biztosítóba nem fizetik be. Ha meg igen, akkor olyan tételeket számolnak el, amelyek indokolatlanok és csak a bíróság mondhatja ki, hogy azok. Lásd a 9 eurós elmaradás 136 eurós végrehajtási költségét – ugyancsak szép cikk volt nemrég. Abban az országban, ahol az állandó lakhelyen élő, onnan el nem mozduló, azt évek óta nem változtató polgárnak a megkeresése 60 eurót kóstál, mennyibe kerülne mondjuk az idáig hat alkalommal meg nem talált miniszterelnök tartózkodási helyének megállapítása? Amíg az állam nem szolgáltat, hanem szívat, addig százszor papolhat hazafiságról a politikai elit. Amíg a rendőr nem a rend őre, hanem büdzsétöltő bírságoló, addig az állam, rossz idő lévén, semmilyen alapon nem kérhet szolidaritást, összefogást. Addig lesz kátyú, bünti, körpecsétes felszólítás – a másik oldalon individualizmus, közösségi nihil és közteher-megkerülés. Nos, ez a pokolba vezető út.