A remény rabjai

A hét legfontosabb magyarországi eseménye összefügg a magyarok lelkével, márpedig a magyar futballnemzet, csússzon bármilyen mélyre az aktuális világranglistán, essenek bár ki csapatai a kupákból, ne jusson válogatottja a világversenyekre, ahogyan az a tavalyi Eb-kivétellel együtt szenvedést okoz a magyarnak 1986 óta; és most sem sikerült, nem lesz ott Oroszországban a piros-fehér-zöld csapat, mindazonáltal már jó ideje tudni, csak ugye a késleltetett kudarcérzés, amely még az andorrai égés után is visszaváltott a reménykedésbe, hogy majd a csorba és a köszörű Svájc ellen, ahol persze megint pofon, aztán Feröer ellen, amikor zárásként szenvedés, fütty és érzelemkitörés magyarosan. Mindezt az MLSZ a Szent István-i módszerekkel érte el, német futball-lovagok az országba telepítve, ám csak a düh fokozódik a tehetetlen, össze-vissza magyarázkodó, magyarul azóta kukkot sem tanuló kapitánnyal szemben: ő felelősséghárításban megkaphatja nálunk a fociállampolgárságot. A magyar labdarúgással rendszerszintű problémák vannak: zárt struktúra, amelyben a valóság és a verseny helyett a kényelem, a kontraszelekció dominál, a fellendülés megálmodóinak akaratát is rabul ejtve. A remény rabjai vagyunk Felcsúttól Kisvárdáig. *  *  * A hét nemzetközi történése legyen a vasárnapi osztrák parlamenti választás, előrevetíthető eredményével: Ausztria hagyományos nagykoalíciós rendszere kimúlt a politikai unalom roppant súlya alatt, romjai alá, akár szerte Európában, itt is a baloldal szorulhat. A pártverseny különlegessége a szomszédban az, hogy a jobboldal radikálisaival szemben ott a személyiség mint mosópor erejének modern felismerésével képes lehet felszínen tartani az öreg Néppártot egy 31 éves karrierista ifjú, szóval ami a németeknek a Mutti, az lehet Ausztriának a tehetséges kisunoka, Sebastian Kurz. SZOMBATHY PÁLpublicista