A populizmus árnyékában

A két leköszönő kormányzat között azonban ránézésre több volt a különbség, mint a hasonlóság, gazdaság- és társadalompolitikájukban egyaránt. A 2010-ben hatalomra kerülő jobboldali kormányok közötti eltérés legalább ennyire élesen kivehető. Általánosságban is elmondható, úgy tűnik, mintha a baloldali és jobboldali címkék szavatossága lejárt volna: amikor a baloldali Gyurcsány és a jobboldali Radičová egyaránt privatizál, a baloldali Fico és a jobboldali Orbán pedig egyaránt államosít, vagy amikor az utóbbi páros egyöntetűen nemzeti retorikát használ, az előbbi duó pedig nem tudja vagy nem is akarja megjeleníteni a nemzetvédő politikust, akkor a bal és jobb aligha hiteles elemzési kategóriák. Erre a problémára kézenfekvő lenne azt a választ adni, hogy ezek szerint az ideológiai tér immár kiüresedett és többé-kevésbé jelentéktelenné vált, a politikában pedig gyűjtőpártok próbálják meg magukhoz édesgetni a szavazókat, méghozzá ideológiai közösség létrehozása nélkül. Ez a gyakran hangoztatott álláspont azonban pontatlannak tűnik, hiszen a régiónkban gyűjtőpártnak mondott formációk (a jelenlegi Fidesz és MSZP, a pártszakadás előtti MKP, a fénykorában levő HZDS és Smer) egytől egyig rendelkeznek és rendelkeztek olyan sajátos megkülönböztető jegyekkel, melyek alapján egymással összetéveszthetetlenné váltak a szavazók számára. Éppen ezért adja magát a gondolat, hogy az ideológiai tengely nem tűnt el, csak „elfordult”, átalakult, és immár nem a bal–jobb klasszikus dichotómiával leírható. Számos ilyen kategorizálás alkotható, véleményem szerint azonban az a fogalompár, mely a fent említett négy kormány hasonlóságait és különbözőségeit a legpontosabban leírja, a populizmus és a pragmatizmus.

A populizmus a közép-európai régióban alapvetően a kilencvenes évek gazdasági és társadalmi problémáira adott, elégtelen minőségű liberális válaszok elleni tiltakozásként jelent meg, a neoliberális kormányok ugyanis képtelennek mutatkoztak effektíven fellépni a piaci mechanizmusok működési hibáival, mely az életszínvonal egyenlőtlenné válásához vezetett. Ahogy Ivan Krasztev bolgár politológus 2007-ben találóan megfogalmazta, az ezzekkel a folyamatokkal szembeni tiltakozásként megjelenő populista szemléletmód magjában a társadalom két csoportra való felosztása áll: ezek közül az egyik az (egyszerű) „emberek” csoportja, a többieket pedig a „mások” gyűjtőfogalommal lehetne leírni. Klasszikusan ez utóbbi kategóriába tartoznak a – populista retorika szerint a liberálisok által privilegizált – korrupt elitek, kisebbségek, valamint a társadalommal összefonódó nemzetközi gazdasági érdekcsoportok, a multik és a nemzetközi intézmények. Ennek megfelelően a létrejövő populista pártok jobboldali, nemzetesítő, középosztálybarát társadalompolitikai retorikát, valamint „emberbarát”, szociálisan érzékeny, a piac működését irányítani próbáló gazdaságpolitikai irányzatot választottak maguknak. Ebben az értelemben mind a Fidesz, mind a Smer populista ideológia szerint szerveződő párt (és a jelek szerint erre sodródhatna egy Mesterházy által vezetett MSZP is). Ezzel az irányzattal éles ellentétben állnak azok a politikai formációk, melyek változatlanul hisznek a „bölcs”, racionális, liberális jogvédelmi tradícióra épülő, technokrata „jó kormányzás” lehetőségében. Ezek a pártok (mint a Gyurcsány-féle MSZP, az SDKÚ és az SaS) ennek megfelelően jobboldali, privatizáló, piacbarát, visszafogottan költekező gazdaságpolitikát, valamint EU-barát, a kisebbségek támogatására törekvő, a nemzeti szimbolikát csak esetenként felhasználó társadalmi retorikát tettek magukévá.

A gyűjtőpártelméleteknek annyiban mégis igaza van, hogy az alapvetően populista-pragmatikus tengely mentén szerveződő politikai tér szereplői önmaguk korántsem homogének, számos esetben mindkét ideológiai szárny híveinek teret adva egészen a vezetés legfelsőbb szintjéig (mint az MSZP és az SDKÚ). Magyarországon a helyzet 2010-ben e tekintetben némileg egyszerűbb, mint északi szomszédjánál: a Fidesz jól szervezett, monolitikus párt, mely patikamérlegen kimért populizmusával kormányozza az országot a dezorientált, populizmussal flörtölő „baloldal” és a Fidesz retorikájába fulladó „szélsőjobb” meglehetősen impotens asszisztálása mellett. Szlovákiában azonban a valóság fordított: a jól szervezett, populista ellenzék egy ideológiailag egyre inkább dezorientáltnak tűnő kormányzati mozaiknak feszülhet neki. Az alapvetően pragmatikus Radičová miniszterelnöknek egyszerre kell szembenéznie az SaS és a Híd üzleti orientáltságú részlegeinek neoliberális túlkapásaival és az SDKÚ és KDH ortodox szárnyainak populista vonzalmaival.

Az anyaországban szavazó magyarok számára korántsem könnyű, ám abszolút nyitott kérdés, hogy a populista vagy a pragmatikus pártok megoldásaiban hisznek. A határon túli közösségeknek azonban – a populizmus természetéből adódóan – elemi érdeke, hogy a többségi nemzet pragmatikus kormányokat válasszon, megkímélve ezzel a kisebbségeket a „mások” csoportjába való besorolástól. Ez adja az itteni magyarság számára a jelenlegi kormány fennmaradásának fő tétjét, „hídas” vagy „emkápés” pártszimpátiától függetlenül.

Ravasz Ábel; szerző a Publicus Slovensko vezető elemzője