A nagyszarvai árulás

Sunyi módon, egy nagyobb törvényváltoztatásba csúsztatott módosításon keresztül tartotta be a nagyszarvai és környékbeli szlovákoknak tett ígéretét Peter Pellegrini. 

Az új szabályozás szerint ha az önkormányzat nem akar a minimális diáklétszám alatti iskolát nyitni, akkor az állam majd átnyúl felette és a járási hivatalokon keresztül megteszi. Az iskola létrehozását kötelezővé teszi, ám pénzt a működtetéséhez nem ad.

Tökéletes arculcsapása ez az önkormányzatiságnak!

A kisiskolák megmentését szolgáló korábbi szabályozás (amibe most a smeresek belekapaszkodtak) értelme ugyanis az volt, hogy ahol az önkormányzat fontosnak tartja az iskola megtartását és talál rá forrásokat is (egy bizonyos diáklétszám alatt ugyanis a fejpénzből nem lehet nullszaldósan működtetni az intézményt), ott nem kell bezárni az intézményt. Most ezt a parlament úgy erőszakolta meg, hogy ahová a járási hivatal rábök a térképre, ott üzemeltetni kell egy „veszteséges” iskolát is, akár akarják a helyiek, akár nem.

Ez a törvénymódosítás állatorvosi lova a rossz törvényalkotásnak. Az egész csomag koalíciós képviselői indítványként került a parlamentbe, holott normális helyzetben a minisztérium készítené elő – azért is, hogy a tárcaközi véleményezési folyamatban minél többen hozzászólhassanak. A „nagyszarvai módosítás” pedig még problémásabb módon került bele, a parlamenti második olvasat során nyújtotta be egy smeres képviselő – képletesen szólva a végszavazás előtt öt perccel, amikor érdemi vitáról már szó sem lehet.

Állatorvosi lovakkal az egész üléstermet meg lehetne tölteni a szlovák parlamentben, a mostani módosítás igazán szomorú és elgondolkodtató vonatkozása annak magyarellenes éle. A betelepülő nagyszarvai szlovákok lobbizásának köszönhetően erőszakolták meg a törvényt úgy, hogy az megfeleljen egy specifikus, a pozsonyi kertvárosba települő tehetős szlovákok igényeinek. A legdurvább pedig, hogy ehhez magyar politikusok is asszisztálnak. Ha egy szlovák pártokból álló koalíció emel törvényerőre ilyen csúfságot, mondhatnánk: ellenzékből nehéz megakadályozni. Koalícióban viszont minimális elvárás, hogy legalább a káros ügyekben vétózzanak az elvtársak. Főleg egy olyan kormánykoalícióban, amely az „eddigi lehető legjobb”, amiben a magyar kisebbség a „legtöbbet”, vagy még annál is többet el tud érni, mint amit valaha remélt!

Az pedig a pofátlanság netovábbja, hogy ezt utólag kisebbségi előrelépésként próbálják eladni – akkor inkább tessenek csendben maradni!

Vannak, akik naivan felteszik a kérdést: kinek árt egy szlovák osztály, egy közös iskola? Elszomorítóan sok példát tudnánk mutatni, hogyan váltak a közös intézmények szlovákká, hogyan szorult bennük háttérbe a magyar nyelv – esetünkben hatványozottan érvényes, hogy közös lónak túros a háta. A legnagyobb veszély viszont az, hogy néhány magyar szülő majd esetleg úgy gondolja, gyereke jobban érvényesül a szlovák iskolával. Ha nincs helyben szlovák iskola, ez nem nagyon fordul elő.

A törvénymódosítás betűje a fent ecsetelt változásokat hozhatja, üzenete a viszonyok tartósságát mutatja: önkormányzatiság, alulról építkezés, jogegyenlőség, ám ha helyzet van, kiderül, ki itt az „államalakító”.

Ha a helyi magyar többség nem úgy táncol, ahogy a frissen érkezett lakók muzsikálnak, lerendelik a miniszterelnököt, és ő rendet teremt – kapva kap az alkalmon, hiszen szlovák érdekeket védeni mindig hálás feladat. 

Mikor éljük meg, hogy kisebbségi, magyar ügyekben ennyire gyorsan reagálnak?