A lácsó palócok

A gyerekek tíz év körüliek, főként (de nem kizárólag) romák. Amikor a tanító bácsi saját gitárjátéka kíséretében rákezd egy roma dalra, aki csak érti, lelkesen bekapcsolódik az éneklésbe. A közös zenélés tovább tart, mint azt a tanár eredetileg tervezte, mert a gyerekek újabb, szlovák nyelvű dalokat kérnek. Az egyik kislány szabódik: ő inkább egy magyar számra gondolt. A tanító bácsinak ez sem gond: az igazi meglepetés az, hogy a srácok zöme gond nélkül vált magyarra, hamisítatlan palóc kiejtéssel formálva a szavakat.

Mint kiderül, nagy részük tízéves korára három nyelvet beszél úgy-ahogy: egyiket sem tökéletesen, de mindhármat használhatóan. Ez nyilván sokkal jobb arány az országos átlagnál, és egy ideális világban valutát jelenthetne a további érvényesüléshez. Terveiket illetően ambiciózusak: többen a tévében megismert illuzionista babérjaira pályáznak, de a profánabb szakmák is népszerűnek tűnnek. A jövő valósága azonban ennél jóval cudarabb: az általam megismert roma srácok szülei nagyrészt munkanélküliek, és a tapasztalatok alapján nagyon valószínű, hogy nyomorúságukat gyermekeikre is átörökítik.

Éppen a nyomor generációk közötti újratermelésének megakadályozása az, ami a döntő kérdés a leszakadt rétegek felzárkóztatásában. A fent említett iskolásoknak minden képessége meglenne ahhoz, hogy sikeresek legyenek az életben, ha szerencsésebb körülmények közé születtek volna. Ezen a ponton kell belépnie az államnak. Míg azoknak, akik hosszú évek óta a létminimum környékén tengetik az életüket, nem tud mást ígérni, mint a túlélésük biztosítását, esetleg (köz)munkát, a következő generációk sorsa még nem pecsételődött meg. Az integrált oktatás szükséges, de nem elégséges feltétele érvényesülésüknek. Regionális munkahelyteremtésre is szükség van (munkán nem a szezonális útszéli kapálást értem), valamint a munkaerőpiacot átható negatív diszkrimináció gyengítésére. És elsősorban: a romák kultúrájának megismerésére és elismerésére.

Akár tetszik ugyanis, akár nem, de a „jó palócok” elöregedése és megfogyatkozása mellett a térségben a fenti gyerekekhez hasonló, magyar kötődésű romák jelenthetnék a magyar kultúra túlélésének egyetlen zálogát. Lehet, hogy sokaknak „ciki” vállalni a sorsközösséget a marginalizált cigányokkal, és ez egy adott fokig érthető is, hiszen az együttélés nyilvánvalóan elég nehéz. De nem is elsősorban a ma felnőttjei azok, akikért felelősséggel tartozunk – hanem például azok a nehéz sorsú, szlovák iskolába járó roma gyerekek, akik tört, palóc tájszólásban magyar dalokat énekelnek, és még ténylegesen reménykednek egy jobb sorsban. A velük való szolidaritás megtagadása nemcsak az ő jövőjüket pecsételheti meg, hanem a szlovákiai magyarságot is megfoszthatja az utolsó embertartalékától.
Ravasz Ábel