A képeslap halálára

És fogalmam sincs, milyen címletű bélyeget kellene ráragasztanom – azon egyszerű oknál fogva, hogy én sem kaptam jó ideje senkitől képeslapot. Vagyis nem kellett kötelességből küldenem azoknak, akik vették a fáradságot és bementek egy boltba, válogattak, megfogalmazták a szöveget, szépen leírták (kézzel!), megcímezték, majd elgyalogoltak a postára, beálltak a sorba és feladták. Mintha megegyeztünk volna, hogy nem költünk, nem járkálunk feleslegesen.

Ezek után azt vártam, dugig megtelik a virtuális postaládám. Hiszen mi sem egyszerűbb, mint e-mailben kívánni minden jót. Viszont ez sem igaz. Már minden a közösségi oldalon zajlik. Legalább 350 karácsonyi és újévi üdvözletet kaptam a Facebookon, és minimum ugyanennyit küldtem. (Idén a vicces műfaj dominált, a legtöbb küldemény humoros üzenetet tartalmazott mosolygós hóemberekkel, részeg mikulással, falnak csapódó Jézuskával.) Sokan csak egy linket küldtek fájlmegosztó portálokra, ahol jópofa kisfilm vagy dalocska volt hivatott emelni az ünnep fényét. Különösen örültem a házilag eszkábált, személyre szóló, esetleg saját fotóból kreált virtuális képeslapoknak, amelyeken rajta van a feladó neve (esetleg az enyém is), azaz világosan látszott, hogy az illető szakított időt egy kis alkotómunkára, és közben tényleg rám gondolt.

A papír képeslapok, illetve a postai szolgáltatások iránti kereslet megcsappanása számokban nehezen kifejezhető – a Szlovák Posta nem veri nagy dobra veszteségeit –, újabban azonban a mobilszolgáltatók sem ontják az adatokat. Nem tartom magam reprezentatív mintának, de kíváncsiságból összeszámoltam: 9 karácsonyi és újévi SMS érkezett a telefonomra, én pedig összesen 7-et küldtem el. Ez bizony nem sok.

Kissé szégyellem magam, leginkább azért, hogy nem küldtem hagyományos módon, kézzel írt képeslapokat. Szűkebb környezetemben egyébként összesen három olyan embert ismerek, aki küldött. Nyilván csodálkoztak is rendesen azok, akik megkapták. Ha kirámolnám hajdani gyerekszobám alsó szekrényrészét, százával találnék szebbnél szebb képeslapokat, azokból az időkből, amikor még nem volt internet. Tudom, hogy ott vannak, pár éve átnéztem őket. Nem volt szívem kidobni egyet sem. Emlékszem, egy pillanatra különös érzés szállt meg akkor. Rádöbbentem, mennyire öregszem. Hiszen valami olyasmi iránt éreztem nosztalgiát, amit már én sem művelek.