A pap arról beszélt a temetésen, hogy a földi életben elért sikerek helyett a mennyország kapujába azokkal a jó cselekedetekkel juthatunk, amelyekkel másokat segítettünk meg. Szólt a kegyelemről, ami a leghétköznapibb értelmében is jó és nemes, annak gyakorlása pedig szükségszerűvé vált. Arról a kegyelemről beszélt, amire a világ mintha gyenge jellemek tulajdonságaként tekintene: a kegyelem gyengeség, túl könnyű, egy bonyolult világban. Úgy értelmezem, a kegyelem az, amikor az embert megbocsátás éri, akkor is, ha ő ezért nem tett semmit. De hol a kegyelem a hétköznapokban?
A kegyelem
Gyakorló anyaként az jutott az eszembe, hogy aktív gyakorlója vagyok a megbocsátásnak – bármilyen fura is, szülőként ez az első, amit tudattalanul megtanít a kisgyermek, hiszen soha senkinek nem bocsátanék meg annyit, mint nekik. Ha pedig valaki most felbőszülve azt mondja, hisz ő akart gyereket, most miért beszél megbocsátásról, akkor gondoljon csak bele: senki sem azzal az elképzeléssel vállal utódot, hogy majd kamaszként azt vágja a fejéhez, hogy ő mennyire rossz, igazságtalan! Amikor azt mondom, megbocsátom a gyerekeimnek az összes olyan, részemről áldozattal járó helyzetet, amiben egyoldalú önfeláldozásra volt szükség, akkor nem megbánás van bennem, inkább erősebbé tesz a gondolat, hogy erre képes voltam, vagyok és leszek. Elnézni, megbocsátani a gyermekeinknek az összes fájdalmat, ami az életük ára, utána a megzavart álmot, kihagyott programokat, azokat az áldozatokat, amelyekről senki sem mer áldozatként mesélni, mert már amiatt is szorongunk, ha ezeket említjük. Kegyelem az is, ha beismerem és elfogadom, hogy a szerettem nem akart bántani, mégis megtette, saját szükségleteit elém helyezte.
A másik területet, amelyben leginkább megnyilvánul a kegyelem, a hosszú párkapcsolattal járó sebeken való felülkerekedésen látom. Ahogy sok fájdalmas sértés, hibáztatás, csalódás felett át tudunk suhanni, és kegyelmet gyakorlunk, nem bűnbánat miatt, hanem mert megértjük a másik szándékát és a kapcsolatban rejlő potenciált, vagy hallani, látni kezdjük a másik fájdalmát, hiányait is, a saját erőforrásainkkal képesek vagyunk kegyelmet gyakorolni.
Kegyelem jár mindenkinek? Annak is, aki kegyetlenségéről híres? A kegyelem nem felmentés a bűn, a bántás alól, inkább egy magasabb érzelmi minőség, amelyben én hagyom hátra a dühvel, megvetéssel járó mázsás súlyokat, tudatosítva, hogy kivel és mivel állok szemben. Tehát nem elfelejtem a másik hibáit, bukdácsolását, hanem elfogadom, hogy ezt tette, de nem büntetem, alázom meg érte. Az, aki kegyelmet gyakorol, mégsem több, jobb, okosabb a másiknál, és ha ezt gondolja, téved. Kegyelmet gyakorolni azt jelenti, hogy dolgozom magamon, így felismerem, hogy hányszor szorultam volna ítéletmentes elfogadásra, hogy ennek az elfogadásnak a hiányában mikor és mennyire fájt a lelkem. Ha ennek a fájdalmát is tudatosítjuk, akkor azt is tudnunk kell, hogy abban az esetben, amikor más kéri ezt tőlünk, emlékeznünk kell arra, bennünket hogyan segített volna ugyanez.
S mielőtt a kedves olvasó filozófiai magasságokra gondolna, elmesélem, mit jelent a kegyelem a hétköznapi életben. Nekem egyszerűen a saját sérült részeim elfogadásával, elismerésével a másik ugyanilyen sérült részének feltárását. Ennek a fájdalomnak az enyhítését azáltal, hogy ítéletmentesen mutatok rá arra, nálam, mellettem biztonságban van a másik. Ugyanis csak ebben lehet gyógyulni, ettől leszünk boldogabbak, és ettől lesznek a kapcsolataink tisztábbak, erősebbek, ha elfogadóak vagyunk. Már csak gyakorolni kellene…
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.