A jobboldal vágyálma

Voltak jelek, amelyek erre engedtek következtetni. A nép új, független államfőt választott. Pontosabban nem engedte, hogy a jelenlegi kormányfő a Grassalkovich-palotában húzza meg magát öt vagy tíz évre. Ha már egyszer sima többsége van a parlamentben, hát jöjjön el a Kánaán, hiszen ezt ígérte. Megalázó veresége egy másfél évvel ezelőtt még teljesen ismeretlen poprádi vállalkozóval szemben akár intő jel is lehetett volna a húsz éve a politikai kanapén terpeszkedő politikusi generáció számára. A Smer akkor, azon a számára szomorúsággal átitatott éjszakán meglebegtette, hogy a vereségnek következményei lesznek. És ezúttal nem a választón verik el a port, hanem a párton belül. Sepregetnek egyet. Másnap Marek Maďarič kampányfőnök-kulturális miniszter távozása világossá vált – persze, nem a miniszteri tisztségből, csak a pártalelnöki funkciót dobta be a közösbe. S azóta csend, néma csend. A Smer alibizik, lesz kongresszus, nem lesz kongresszus, lesz elnökségi ülés, nem lesz elnökségi ülés, konzekvenciák le, vagy nem le, a fene se tudja. Persze, az volt a naiv, aki azt hitte, valami történni fog. Mert kik is hitték ezt? A jobboldali pártokhoz húzó politológusok, megmondó emberek és maguk a jobboldali politikusok. Ez az ő vágyálmuk volt, amit Fico nem teljesített. Mert miért is teljesítette volna? Az ország messze legnépszerűbb politikusa maradt, pártja fényévekkel veri összes ellenfelét, ha idén lennének a választások, ismét egyedül alakíthatna kormányt, ellenzéke pedig továbbra is romokban hever, és képtelen alternatívát nyújtani. A Lipšic- és Procházka-féle kezdeményezések egyelőre annyit számítanak, mint egy Barbie-ház egy óriási üres telek közepén. Fico köreit nem zavarják, csak abban a kis tóban horgászgatnak, ahol az ellenzék pecabotjai vannak bedobva évek óta – kapás meg sehol. Milyen konzekvenciát vonjon le ebből a miniszterelnök? Csak azt, hogy előre a megkezdett úton, a fiúk meg álmodozzanak politikai kultúráról. Egyáltalán, hogyan juthat valakinek eszébe, hogy pont Ficótól várjon el valamiféle politikai kultúrát, erkölcsi megújhodást?

Fico idősebb és ostobább szekundánsa, a még egy hónapig regnáló elnökparódia is kapott még egy esélyt arra, hogy ne feltétlenül úgy vonuljon be a történelembe, mint az az ember, aki azt sem tudta, portás-e vagy pincér abban a palotában, amelyikben ébredni szokott. Gašparovič elegánsan búcsúzhatott volna hivatalától. Meghívja utódját egy kávéra az elnöki palotába, eldiskurálnak a teendőkről, a motivációkról, a világról, a Tátráról, az autókról, ad az utódnak két-három rossz tanácsot, aztán még egy hónapig főznek rá, öltöztetik és önmagához képest elegánsan távozik, hogy végre felhőtlenül vadászgasson napközben, esténként pedig elszunyáljon Cirbolya és Borbolya legújabb kalandjain. De nem. Nem fogadja az utódját. Nem is kommunikál vele. Mert nem ismeri az elegancia és a kultúra szavakat. Nem is kell ismernie, a főnöke sem erre a lóra tett.

Politikai kultúra? Felejtsük el. Nincs példa, nincs hagyomány, nincs igény. Csak az az igénytelen kanapé. Ott terpeszkedik mindenki, a jobboldal is. És vár.