A helyi érdek

Amit emberünk mond, elképesztően egyszerű és logikus, ám a mi világunk gyakran ellentmond minden logikának. Nem a helyi emberek érdekei mentén működik, hanem aszerint, mit diktálnak a nagyok. Köztudott, hogy a dél-szlovákiai zöldségtermesztés akkor omlott össze először, amikor Csehszlovákia kettévált, és megszűnt a csallóközi termelők egyik felvevő piaca. A másik ütés akkor érkezett, amikor megjelentek a multinacionális bevásárló és felvásárló (utóbbin van a hangsúly!) központok.

Azóta fordulhat elő, hogy az ember a nagyáruházban bolyongva brazil dinnyével, belga szilvával, egyiptomi burgonyával találkozhat. Ma már meg sem lepődünk a dömpingárakról, a gazdákra rárohadt dinnyéről, a lének is eladhatatlan alma áráról, az összeomlóban lévő borászatról szóló hírek hallatán. S míg a közönséges halandó megáll a pultok között, és azon töri a fejét, miért olyan silány, olykor szó szerint rohadt, a nagyáruházak gyümölcse és zöldsége, a nagy logisztikai központokban sorakozó kamionokból talán éppen abban a percben pakolják ki a kiváló mátyusföldi almát, a Komárom mellett termelt paprikát, és viszik külföldre. Mialatt – nem vicc – a raktár másik végében éppen pakolják be a külföldről hozott, megroggyant állagú árut, amit nekünk fognak eladni.

A multik diktátuma látszólag demokratikus döntések eredménye. Az állami segédlet „csak” addig terjed, amíg az illető céget adminisztrálják, megkapják az adómentességet pár évre, ám a letelepedési engedélyt mindig a konkrét város adja ki, amely a telket adja a hangárok alá. S melyik polgármester utasítana el egy nagypénzű céget? Hiszen úgymond beruházást hoz és munkahelyet biztosít. Igaz, mentális változást hoz az emberek életébe, függővé teszi őket, miközben emberek százezrei veszítik el a megélhetésüket. Gazdák, pékek, hentesek, kis boltosok dobhatják el a kulcsot, s ki tudja, hány, évszázadokon keresztül virágzott iparág szűnik meg pár év alatt. Ma már a gyerekek is tudják, hogy a kínai textil vagy a kóreai autó amellett, hogy munkahelyet teremt, sokszorosan több munkahelyet szüntet meg, mivel a saját piacában érdekelt.

A jelenség ellen nehéz felvenni a harcot, de azért vannak ötletek. Sopronban például magyar, osztrák és horvát vállalkozók összefogtak, és szövetkezetet alapítottak, amely Kékfrank néven saját utalványt, pénzhelyettesítő fizetőeszközt bocsát ki. A mostani pénzügyi/gazdasági válság lényege ugyanis, hogy kevés a fizetőeszköz a piacon, nincs hitel, csökken a vásárlóerő, munkahelyek szűnnek meg, nőnek a körbetartozások. A Kékfrank lényege, hogy nő a piacon a szabad csereeszközök mennyisége, a szövetkezők egymásnak adnak munkát, megrendelést, megélhetést. Utalványaikat a helyi kereskedőknél költik el. A Kékfrank nem kamatozik, tehát senkinek sem áll érdekében a felhalmozása, vagyis működő tőkéről van szó. A márkanév kötelez: ki ne hallott volna a soproni kékfrankosról? Az alapítók szerint igazi, róluk és értük való összefogásról van szó a neoliberális gazdasági ideológiákkal szemben. Mielőtt bárki megmosolyogná, tegyük hozzá, az ötlet nem kirívó, német, angol, dán és svájci példák bizonyítják az életképességét. Svájcban például az 1929/33-as gazdasági válság hatására 1934-ben alapítottak hasonló társulást, amely komoly szerepet játszott a gazdaság fellendítésében. Azóta is létezik, ma például hatvanezer kis-és középvállalkozás használja.

Talán nem véletlen, hogy éppen a soproniaknak jutott eszükbe a karvalytőke elleni fellépés egyedi módja. Ahogyan annak idején nem engedték városukat elcsatolni az anyaországtól, most a bankok tömésével együtt járó általános elszegényedés idején elegük lett a kiszolgáltatottságból. És Sopron nincs is messze Nagymegyertől.