A halálos gomba

Kisfiú és a Dagi, ez a két kedélyes nevű bomba perceken belül megölt 150 ezer civil lakost, majd további megszámlálhatatlan embert. Mert nem mindenki halt meg azonnal.

A bombázóból nézve felülmúlhatatlan látvány volt a robbanás. A katonák megilletődötten ültek, egyikük kezében berregett a filmfelvevő gép: a fekete füstből kibomló tűzgolyó fokozatosan fehér gombává válik, a gomba növekszik, a feketeség eloszlik, és a horizontot betölti a ragyogó fehér – immár óriásgomba. Ez látszott fentről. És mi volt lent?

A Sakaebashi híd felé eszeveszetten ordító emberek tömege rohan. Égett bőrük cafatokban lóg rajtuk és röpköd a testük körül. A hídhoz érve egymás után vetik magukat a vízbe. A korláton ugorni készülő, de időközben halálgörcsbe dermedt testek. A 17 éves Yamagata egy asszonnyal találkozik, aki üszkös, szénné égett gyermekét magához szorítva fut valahova. Egy rendőr olajba mártott ronggyal próbálja kezelni az égetteket. Aztán elered a fekete eső. Egy kisgyerek haldokló testvérét rázza, fején csak ott maradt haj, ahol sapka fedte. A 14 éves Senzi Yamagutinak, aki másfél kilométerre volt a robbanástól, elég a fél arca. A haldoklókat belepik a legyek. Az amerikai katonák mindent fényképeznek. A legnagyobb szenzáció egy ember foltja, 250 méterre a hipocentrumtól, egy lépcsőbe égve. A robbanás pillanatában több millió fok volt a hőmérséklet…

A 85 ezer láb hosszú filmfelvétel évtizedekig az USA Állami Levéltárában feküdt. 1978-ban Tsutomu Ivakura, japán üzletembernek alkalma nyílt a megtekintésére. Elhatározta, hogy nem nyugszik, amíg ezt a páratlan dokumentumot meg nem szerzi, ezért megalapította a Tíz láb nevű mozgalmat, amelynek az volt a lényege, hogy minden önkéntes tag annyi összeggel száll be, amiből megvásárolhatnak tíz láb hosszú filmet. Én a nyolcvanas évek közepén találkoztam Tsutomoval, aki egy békeküldöttség vezetőjeként érkezett egyebek között Dunaszerdahelyre. Tőle kaptam azt a fotóalbumot, amelyben a fentebb leírt jelenetek és még sok egyéb borzalom látható. Fantasztikus ember volt. Címet cseréltünk. Amint hazaért, azonnal írt, válaszoltam is, aztán megint írt, hogy miért nem válaszolok, aztán megint válaszoltam… Ez még kétszer ismétlődött, aztán többet nem írt. Biztosan nem továbbították a leveleimet az imperialista Japánba, hiába volt ő már akkor a Japán Békemúzeum igazgatója…

Nézegetem az albumot.

Hallottam már emberektől, hogy nem félnek egy következő világháborútól, mert az úgyis csak egy pillanatig tartana. Isten mentsen attól a pillanattól. És ahogy mondtam, nem mindenki hal meg azonnal.

Lampl Zsuzsanna