A gyarlóság

Amikor több mint egy éve elhunyt az apám, azzal az érzéssel volt a legnehezebb megküzdenem, hogy most már soha többet nem lesz lehetőségem jobbá, erősebbé, gondoskodóbbá tenni a kapcsolatunkat. Hogy a halál elvette az esélyt arra is, hogy a szemébe nézzek, és ne szóljak, csak érezzem: mi nagyon mélyen elfogadjuk egymást és a döntéseinket.

Az ilyen fájdalmas felismerések azóta is megjelentek az életemben, nem a halál, hanem a dac és félelem miatti veszteség miatt.

A válságok a baráti kapcsolatokban is megjelenhetnek. Felüti a fejét az eltávolodás okozta félelem, a csalódás, bizonyos hiányok és maga a személyiség változása miatti feszültség is. Az igazán fontos kapcsolatokban képesek vagyunk meghaladni ezeket a nehezítő körülményeket, mert végül minden szeretetre épülő emberi kapcsolatunkban azért vagyunk benne, mert vágyunk az elfogadásra, és ezt sokféleképpen kell bizonyítania a másiknak.

A barátság viszont választás: akkor, amikor bizalmunkba fogadunk valakit, tudatosan döntünk mellette. Nem arra mondunk igent, hogy mindent szó nélkül elviselünk, hanem arra, hogy annyira fontosak leszünk egymásnak, hogy sosem bántjuk tudatosan, vagy használjuk a másik nyitottságát önös céljaink megvalósítására. Mert az ilyen kapcsolatok attól olyan értékesek, hogy mi magunk választjuk, és ezt őszinte és biztonságos kötődéssel tartjuk fent.

Az egyik ismerősöm megtapasztalta a kettős gyászt, és ebben a bonyolult időszakban a barátja megalázó helyzetbe hozta. Próbálta őszintén elmondani neki, milyen érzés ez neki. Elutasította a kezdeményezést. De ő újra próbálkozott, mellette állt élete egy fontos eseményén. Nyitott felé, kérte, hogy tisztázzák a dolgot, hallgassa meg őt, értékeljék át, mi zajlik, de ő ragaszkodott a felszínes kapcsolattartáshoz, amibe el lehetett bújni, ahol nem kellett számolni a tetteik következményeivel, azt viszont ismerősöm távolságtartással elutasította. Az ember ilyenkor döbben rá, hogy az erőnk és a lelkünk terhelhetősége véges.

Megszakadt egy fontos kapcsolat. Ennek pedig fájdalmas súlya mindig teher.

A veszteség, amelyet egy szeretett személy elvesztése, a kapcsolatunk minőségének változása előidéz, jelentős fájdalommal jár. Függetlenül attól, hogy ezt akarjuk vagy sem, teszünk ellene, vagy sem, egy új, más, nélküle zajló életszakasz veszi kezdetét, aminek változásai sokszor keserűek.

Olyan viszonyokban, ahol az ember megélte az elfogulatlan szeretetet, ahol természetes volt az őszinteség, ahol segítséget kaptunk az elakadásoknál, érthetetlen, miért vonják meg tőlünk. Mi vezet egy barátság végéhez? Megmenthető-e az az emberi kapcsolat, ahol elég érettek az emberek a gondok, félelmek kimondására, annak a megoldására? Ezen kérdésekre sokan keresik a választ, ízlelgetve néha az önsajnálattal átitatott keserűséget, máskor az elengedés kétségeit.

Néha kell az idő. Máskor pedig az alázat, önmagunk felé, a saját felelősségünk alapos átvizsgálása. Szükség van a próbálkozásra, esetleg az újabb pofonokra, a csalódásra, amely megmutatja, a távolságunk milyen mértékű. S végül arra, hogy ne általánosítsunk, hogy merjünk újra hinni egy másik kapcsolat erejében, amely pont a gyógyulást hozza.

Mégis, örökké, milyen gyarló az ember, visszhangzik bennem, miközben ezzel a cikkel érkeznem kell, mert olyan szerencsés vagyok, hogy egy barátom a társaságomra vár.