A dopamin fogságában

Ki irányítja valójában a világot? Vagy még jobb kérdés: mi irányítja a világot? Richard Dawkins szerint az „önző” gén. Állítólag ez határozza meg az emberi viselkedést és tulajdonságokat. Ez egy problematikus elmélet, de az emberi cselekvésnek sokkal egyszerűbb kiváltó okai is vannak. Az egyik a dopamin nevű neurotranszmitter. Ez okozza, hogy az emberek eredendően optimisták. Nagy optimisták.

Amikor a tudósok az emberek viselkedését az agyban lévő dopamin mennyisége alapján mérték, egyértelmű kapcsolatot találtak a dopamin és a pozitív eredmények várása között. A nagyobb mennyiségű dopaminnal rendelkezők jóval optimistábbak voltak. Az emberi derűlátás olyan erős, hogy gyakran felülírja az alapvető racionalitást. A magas dopaminszinttel rendelkező emberek áldozatul esnek a szerencsejáték-, drog-, alkohol- vagy szexfüggőségnek, az impulzív viselkedésnek vagy a túlzott magabiztosságnak. Túlbecsülik képességeiket, és figyelmen kívül hagyják a viselkedésük lehetséges negatív kimenetelével járó kockázatokat.

A népesség túlnyomó többsége szenved a dopaminextázis következményeitől. A vásárlás például mámort vált ki, és sokan ezért többet vásárolnak, mint ami az anyagi helyzetük szempontjából egészséges lenne. Vagy ott van a közösségi média, ahol a pozitív fotóértékelések arra késztetnek, hogy az ember hozza rendbe a külsejét, hogy maximalizálja a lájkok számát.

A dopamin hatására az emberek sokkal fényesebb színekben látják a jövőt, mint amilyen valójában. Ezért nem készülnek fel a lehetséges pénzügyi, egészségügyi vagy környezeti problémákra. Azt hiszik, hogy „minden rendben lesz”. Mindezt annak ellenére, hogy a statisztikák és a történelmi tapasztalatok alapján kevésbé rózsás jövőre lehet számítani.

A pszichológusok jól ismerik a tervezési tévedés fogalmát, amikor az emberek radikálisan alábecsülik a kívánt eredmény eléréséhez szükséges idő, erőforrások és erőfeszítések mennyiségét. Ezzel egyidejűleg jelentősen túlbecsülik a sikerük esélyét. Bár ez egyéni szinten nagy probléma, az igazi gondok akkor jelentkeznek, amikor az optimizmus diadalmaskodása a közpolitikában is megjelenik. A politikus a választók tükre, így nem meglepő, hogy saját tetteinek megítélésekor hajlamos a túlzott optimizmusra, és a fájdalmas megoldásokat elhalasztja – egészen addig, amíg optimizmusáról ki nem derül, hogy alapvetően ellentétes a valósággal. Ekkor azonban már túl késő, és az egész társadalom szenved. A derűlátás gyorsan elpárolog, helyette erős csalódás és mély pesszimizmus veszi kezdetét. Ez azonban idővel elhalványul, és a dopaminos közpolitikák ismét előtérbe kerülnek.

Van az intézményeknek egy másik – szakértőkből álló – csoportja, amely képes felülemelkedni mind az emberek, mind a politikusok túlzó kívánságain. Például a központi bankok. Az ő szerepük az lenne, hogy a lehető legtöbb realizmust vigyék az életbe. De ott sincs ez másképp az optimizmussal. Ha a közgazdászok túlságosan realisták lennének, akkor pesszimistának tűnnének. Mind az üzleti élet, mind a fogyasztók azzal vádolnák őket, hogy negatív hangulatot keltenek és csökkentik a gazdasági növekedést. A politikusok részéről gyors vendettára számíthatnának. Így nem meglepő, hogy a nem választott politikusok is alkalmazkodtak az optimizmus globális diadalához.

A gazdasági növekedés elősegítése az adósságon alapuló növekvő fogyasztás alapján uralkodó gazdasági elméletté vált. Magyarán: teremtsünk optimizmust, aminek a következménye újabb adósságok keletkezése lesz, aminek előbb-utóbb meg kellene oldania a problémát! Csakhogy az nem fog megoldódni. Az adósságfelhalmozás csak addig működik, amíg hitelesen vissza lehet fizetni. Amint a bizalom megrendül, egyetlen közgazdász sem tudja a helyzetet ellenőrzés alá vonni. Még a legoptimistább sem.

A szerző a Trend főszerkesztője