A diákutaztatásról

A lakosság fele idén szlovákiai üdülést tervez. Az egynegyede meg sehová nem készül. Hanem inkább valamire készül. Arra, hogy minden jel szerint nehezebb lesz a megélhetés.

Éppen egy szakadéknál jártunk egy csoportommal. Idegenvezetőként egy pihenőhelyen adtam egy kis szabadidőt, és gyorsan átfutom a legfrissebb híreket.

A Kariéra.sk munkapiaci portál nemrég ismertetett szlovákiai felméréséről olvasok. A válaszadók 25 százaléka jelezte: 2022-ben már nem utazik szabadságra. A több mint 3255 megkérdezett 37 százaléka a gazdasági helyzet és a feszes családi költségvetés miatt nem költhet nyaralásra. Harmincnyolc százalék tervez idei üdülést; túlnyomó többségük tengerpartra vágyik.

Két covidos év után és valószínűleg újabb koronavírusos korlátozások előtt vagyunk. A szomszédban háború dúl, és az itteni lelkekben, fejekben is rombol. Egyre nagyobb az infláció. Sokan azok közül, akiknek a benzinkúti „kirándulásokat” és a bolti „körutazásokat” is késleltetniük vagy korlátozniuk kell, keserű józansággal ejtik a családi utazást.

A népesség sehová nem készülő egynegyedén belül a gyerekek helyzete a legszomorúbb. Nem utazhatnak, azaz nem kapnak más, az otthonitól eltérő mintázatot az életről, nem szerezhetnek új, ösztönző barátot, tudást, tapasztalatot és élményt. Pedig az utazás a nevelés, a szocializáció elengedhetetlen része.

Ha már az állam vajmi keveset tesz a belföldi üdültetésért, az idegenforgalmi és vendéglátóipari ágazatért, legalább ennek a nem utazó egynegyednek a gyermekeit karolhatná fel. Például ahelyett, hogy országimázsos kalózakciókkal – ránk szabadított német celebekkel (Geissenékkel) – foglalkozik. A megtépázott önkormányzatok, a szerény pénzekből meg önkéntes munkából, adományokból működő egyházak, iskolák, civil szervezetek és közösségek teszik, amit tehetnek. Táborokat, kirándulásokat és foglalkozásokat szerveznek, de anyagi lehetőségeik szűkösek, vagy egyre kevesebb hozható ki a korábban elégségesnek bizonyuló pénzből.

Átfogóbb megoldás kellene: a teljes tanulóifjúságra szabott állami diákutaztatási koncepció. Egyelőre nincs, vagy ha mégis született ilyen, azt nagyon elsüllyesztették egyik-másik minisztérium valamelyik fiókjában. Nem látszik, hogy lenne ezzel kapcsolatos állami cselekvési terv. A koncepció mellé finanszírozási modell is szükséges, mert egyre nehezebb lesz iskolai kirándulásokat szervezni, márpedig a fiatalok egy része csak ilyen utazásokra jut el.

Gondokkal küzd a tömeg-, és különösen a vonatközlekedés. Továbbra is a különjáratos buszok maradnak a diákutazások legmegbízhatóbb közlekedési eszközei, de azok – főként az üzemanyagárak és a sofőrhiány miatt – egyre drágábbak. Növekszik a többi szolgáltatás ára is. Eközben az állam lényegében elvárja az iskoláktól, hogy – az oktatás részeként – tanulmányi kirándulásokat szervezzenek. Földrajz, történelem, honismeret, állampolgári ismeretek, természetrajz, környezeti és testnevelés – csak néhány azon tantárgyak közül, amelyeknek az oktatásához egy-egy kirándulás nagyon jól jön.

Az idézett felmérés szerint a válaszadók 49 százaléka idén az országhatáron belül kirándulgatna. Természetesen mindenkinek szíve joga eldönteni, külföldre vagy belföldön utazik-e. Egy azonban biztos: most inkább az szolidáris az országgal és annak lakóival, vállalkozóival (munkaadóival), aki idehaza barangolva költi a pénzét. Vajon lesz-e legalább ennyire szolidáris az állam is azokkal a diákokkal, akik állam- és leendő választópolgárokként az országukkal ismerkednének? Vagy csak a szakadékig utazunk?