90 másodperccel éjfél előtt

Az atomháború gondolata már az én fejemben is évek óta motoszkál, 2021 második felében különösen sokat foglalkoztatott a téma. Az orosz– ukrán konfliktus pedig különösen aktuálissá tette a lassan 70 éve tartó rettegést: elszakad-e a béke egyre vékonyabb fonala, ami egyben tartja világunkat? 

Az általános vélekedés az, hogy 2022. február 24. közelebb vitt minket egy nukleáris konfliktushoz. A Világvégeórát 2023-ban állították át utoljára, az óra azóta 90 másodperccel éjfél előttöt mutat. Maga az óra néha külön viták tárgyát képezi: vajon ez előrejelzés, a pusztulás lehetőségére való figyelemfelhívó eszköz vagy inkább egy képletes „világító torony”, minek fényének közeledése a végre figyelmezteti a világ politikájának alakítóit? 

2024-ben úgy tűnt, nem állítanak az órán, de az elmúlt hónap turbulens eseményei, jelei arra engednek következtetni, hogy pár másodperccel ismét közelebb kerültünk éjfélhez. Ami éjfél alatt pedig elsősorban az emberiség pusztulását kell értenünk, nem pedig a földgolyóét. 

A keresztény kultúrkör és a Biblia tanításai az elmúlt 2000 évben az ember világlátását erősen átrajzolták. Istenek játékaiból az ember a teremtés koronájává emelte magát, aki csak és kizárólag egyetlen feljebbvaló előtt hajt fejet, meg az ő hozzánk küldött helytartója előtt, aki halandó halhatatlanságában emlékeztet minket véges létünkre. A majdani második eljövetel esélye viszont időt nyert nekünk. Az Isten(ek) már nem életünkben büntetnek, ezért a félelmet vagy inkább tiszteletet, alázatot felváltotta a remény, ami még a legvadabb bigottak agyában is ott ketyeg: majd valahogy lesz. El is fordultunk a természettől, és pusztulásunk, jobban mondva önpusztításunk összekötöttük a minket körülvevő világgal. 

Csupán a huszadik századi asztrofizika az, ami ráébresztett minket arra, hogy az univerzum léptékeiben pornál is kisebb még a naprendszerünk is, nemhogy fajunk. Ez pedig elkezdte megtörni a világvégevárás hagyományos kereteit, ugyanakkor még máig nem érte el a globális ingerküszöböt a tudat, hogy ha megnyomjuk a nagy piros gombot, vagy ha csak simán magunkra rántjuk a klímakatasztrófa lavináját, sok más földi faj kíséretében ugyan, de elsősorban magunk pusztulunk, míg az élet, ami „utat tör magának”, továbbra is megmarad valamilyen formában. 

Ma már tudjuk, hogy bolygónk történelmében öt nagy és több tucat kisebb tömeges kihalási esemény történt. Az életet a kozmikus pusztulás sem volt képes kiirtani. Mi magunk magunkat, fajunkat, a Homo sapiens sapienst viszont képesek vagyunk eltörölni és csupán egy fejezetté degradálni a földi élet nagy könyvében. Ezért is álságos, kicsinyes és ostobaság az, ami a világpolitikában 2001 óta történik. Bár naptárunk egy relatív valami saját mértékeinkhez képest, mégis beszédes, hogy a saját magunk által számlált korszakaink egyik mérföldköve árnyékában történt eseménysort nem tudjuk értelmezni. 

A világot a fegyverek fogják elpusztítani, de azokat olyan emberi kezek irányítják majd, akik önző mivoltukban úgy ragaszkodnak a halhatatlansághoz, hogy közben ezrekre zúdítják ezt, csak azért, mert nem képesek elfogadni: maguk is csak emberek.