Tenerifén befogadták a családot

Kovács Tibor feleségestül, gyermekestül a Kanári szigetek legnagyobbikán, Tenerifén talált átmeneti otthonra. Tibor a rádió szimfonikus zenekarában muzsikált, felesége, Anikó a rádió magyar adásának zenei szerkesztője volt. Amikor 1986-ban a családfenntartó meghívást kapott a tenerifei szimfonikus zenekarba, nem merte feladni állását, fizetés nélküli szabadságot vett ki, úgy utazott külföldre. Két év után hazatért, s a család élte megszokott életét.

– Kilencvenkettőben ismét meghívtak, s mi nem gondolkodtunk egy percet sem -– idézi a tíz éve történteket Kovács Tibor, s amikor a hangulatos presszóban megrendeli a kávét és a narancsitalokat, nevetve mondja: sem én, sem Anikó és persze a gyerekek sem tudtunk spanyolul. Hónapokig kézzel-lábbal értekeztünk. A tenerifeiek viszont díjazták igyekezetünket. Elfogadtak és befogadtak minket. A gyerekek felnőttek, a 23 éves lányunk a Puerto de la Cruz-i Idegenforgalmi Egyetem végzős hallgatója, a 22 éves fiunk pedig a cremonai hegedűkészítő iskolában tanul. Míg mi talán négy év múlva hazatérünk, kicsi a valószínűsége annak, hogy ők velünk tartanak. Nem maradnak Tenerifén sem, mert mint mondják: itt szűk az életterük, várja őket a nagyvilág. A fiam Olaszországban tanul, de gyakran utazik Németországba, Franciaországba, Svájcba. Nekünk hiányoznak a hazai barátaink, a család, velük a tíz év távollét megtette a magáét. De ez így is van rendjén – közli kedves mosollyal a családfő, aki naponta kétszer részt vesz a szimfonikus zenekar próbáin, a köztes időben növendékeket tanít, s vasárnaponként a város kamarazenekarával muzsikál. - Ha jutni akarunk valamire, vállalnunk kell a többletmunkát - veszi át a szót a feleség, aki nem tagadja: a szigeten drága az élet. És annak ellenére, hogy a fizetések a hazaiakkal összehasonlíthatatlanok, úgy véli, a tenerifei bérből Vásárúton kellene élni. Mert bár nagymegyeri gyökereik vannak, a kis csallóközi községben élik majd le életüket, ott építenek házat. - Megérkezésünk után azonnal munka után érdeklődtem, de elhelyezkedni itt sem volt könnyű. Szerencsére, konzervatóriumi végzettségem van, zongoraművész vagyok, ezért tanítani kezdtem. A gyerekekkel egyezséget kötöttem: ők megtanítanak spanyolul, én pedig megtanítom őket zongorázni. Zeneszeretetük határtalan, ám akár tíz percre is, nehéz ülve tartani őket.

Mivel húsvét előtt látogattam a szigetre, az ünnepi szokások is szóba kerültek. Megtudtam, hogy a legnagyobb szigetet a legnagyobb karnevál jellemzi, pontos ideje épp a húsvét időpontjától függ. Általában februárra vagy március elejére esik, és olyankor olyan nagy az érdeklődés a sziget iránt, hogy helyet foglalni az utazási irodáknál hónapokkal előtte kell. – A húsvét a katolikus Kanári szigeteken elsősorban egyházi ünnep, misékkel, körmenetekkel. Nem ismerik szokásainkat, a tojásfestést, a húsvéthétfői öntözést. Ezért péntekig, ami Tenerifén munkanap, „kanári" módon ünneplünk, azután „hagyományosan". Noha itt a hétfő szintén munkanap, Tibor délután locsoló körútra indul. A közelünkben él a 81 éves Selmecbányáról származó Kati néni, aki több mint 30 évvel ezelőtt Pöstyénből költözött s szigetre. Örökbe fogadtuk magunknak, együtt üljük meg az ünnepeket. Felfedeztük néhány Tenerifén élő magyar családot, magyar találkozókat is tartunk. És amióta megajándékoztuk egymást egy műholdvevővel, teljes a boldogság, mert nézhetjük a Duna és a MTV 2 adásait. Amikor csak lehet, haza látogatok, s bőröndnyi könyvvel érkezem meg. Bármennyire furcsa, nincs nagyon időnk arra, hogy élvezzük a természeti szépségeket, gyakran hónapokig nem is látjuk az óceánt. Van persze egy kedvenc helyünk, ahol nincsenek turisták, szállodák, csak csend és nyugalom.

Mielőtt elbúcsúztunk volna, az euróra való átállásra is rákérdeztem. – Németországban a számítás egyszerűbb, 1 euró 2 márkának felel meg. Spanyolországban viszont 1 euró 166,383 peseta. Vagyis aki vásárolni megy, a kezében számítógépet szorongat. Mi is, nehogy becsapjanak – nevetett fel hangosan Anikó, majd csendesebben megjegyezte. – Mellesleg az eltelt tíz év alatt nemcsak az életformánk változott. Temperamentumosabbak lettünk, felszabadultabban és hangosabban beszélünk, hiszen nem lehet ellenállni a környezet hatásának. És ez így van rendjén. Mindent meg lehet szokni, kivéve a hajózást – jegyezte meg búcsúpuszi közben.

Szavainak furcsa hangsúlyát, értelmét viszont csak másnap fogtam fel, amikor többedmagammal egy hajókiránduláson vettem részt. Eredetileg delfineket, illetve a víz alatti csodás világot kellett volna megtekintenünk, csak hát az óceán és a szelek istenei másképp határoztak. Igaz, gyanús volt ,hogy amikor meglátott bennünket a kapitány, a fejéhez kapott, s mutatta: nem vagyunk normálisak.

Alig indult el a hajó, dobálni kezdték a hullámok. Négy-hat méteresek lehettek, nem csoda, hogy az utasok gyomra liftezni kezdett. Kiabálhatta a kapitány „delfinek a láthatáron", többen a hajókorlátot markolva csak arra összpontosítottunk, hogy a zacskót pontosan a szánkhoz illesszük! Az izmos, csinos, fiatal amerikai, német és belga huszonéves fiatalemberek a rosszulléttől remegve könyörögtek a kapitánynak, forduljon vissza. A szálloda bárjához közeledve arcszínünk látványa arra késztette a pincéreket, hogy itallal kínáljanak. „Minden szárazföldi vésse emlékezetébe, hogy a háborgó gyomor kizárólag a whiskytől nyugszik meg.”– magyarázták.

Tessék ezt jól megjegyezni!