Szerelmem, Dél-Amerika

Sokáig álmodoztam arról, hogy eljutok a titokzatos Inka Birodalom színhelyeire, hogy a megálmodott helyek megérintik a lelkemet. Aztán megadatott, és sírtam boldogságomban. 2008-at írtunk akkor.

Olyan ez, mint a szerelem. Belekóstoltam és állandóan vágytam utána. Hogy megint ott lehessek. Majdnem tíz év után újra megadatott. A 2008-as és a tavaly novemberi kirándulásnak voltak ugyan közös pontjai, de az idő során változnak a dolgok. Ami változatlan, az a szerelem Dél-Amerika, az indián kultúra iránt. Megint könnyeztem meghatódottságomban a Machu Picchun. Ünneplőbe öltözött a lelkem és indián népviseletbe a testem a Titicaca úszó szigetén. Újra rácsodálkoztam a felhőkben úszó Andok gyönyörű hegyvonulataira, lankáira. Cuzco környéke, az Urubamba Szent Völgye elvarázsolt megint. A nagy magasságok ellenére rettentően élveztem Bolívia látványosságait, csak közben máshogy lélegeztem, mint otthon. 

Limába, Peru fővárosába érkezve alig vártam, hogy újra láthassam a jellegzetesen alacsony, koloniális stílusú udvarházakat. A gyönyörűen felújított limai Plaza Mayor tele van látnivalóval, impozáns épületekkel. Az ember kapkodja a tekintetét az érseki palotáról a katedrálisra, majd a kormányzói palotára. A várost gyakran sújtották földrengések, de mindig visszaállították gyarmati jellegét. A limai séta után Piscóba buszoztunk. Turistaszemmel nem túl látványos, inkább az azonos nevű szőlőpálinka tette híressé, ezt a nemzeti kincsnek számító italt kínálják mindenhol. Piscóból a Paracas Nemzeti Parkhoz tartozó Ballestas-szigetekhez csónakáztunk. A szigeteken tilos kikötni, mert a mezőgazdaság számára fontos guanó, a nitrogénben gazdag madárürülék miatt óvják a helyet. Fejünk felett a kitermelésért felelős sirályok, viharmadarak, albatroszok, kormoránok ezrei cikáztak. A sziget átható szaga egy ideig határozottan irritálta az orrunkat. Egyszer csak titokzatos ábrába ütközött tekintetünk a sivatag egyik hegyének oldalán: a Candelabra, azaz Gyertyatartó 177 m magas és 54 m széles. Ez a geoglifa talán a Paracas-kultúra szertartásain használt hallucinogén kaktuszt ábrázolja, más elmélet szerint a 17. században itt kalózkodó csapatok jelölték meg rejtekhelyüket a jellel. 

A rejtélyek folytatódnak: várnak a titokzatos Nazca-vonalak, melyekről gimnazistaként olvastam először. Mágnesként vonzza az utazókat a poros városka repülőtere, hogy aztán a pilóták nagyokat derüljenek a hideg verítéktől fénylő, sápadt arcok láttán. Az utasok ugyanis csak nyakatekert manőverezések révén láthatják a híres ábrákat: a kolibrit, a kutyát, a kondort és a többit. Sosem voltam még ilyen boldog, amikor a pilóta a leszállópálya felé vette az irányt, és hálás voltam meggyötört testemnek, hogy a kezembe nyomott zacskót nem kellett használnom. Bár nem sok híja volt. 

Éjszakai buszozás után másnap Peru második legnagyobb városában, Are­quipában szálltunk ki, 2330 méterrel a tengerszint felett. Három vulkán öleli körül: a Chachani, az El Misti és a Pichu Pichu, emiatt itt is gyakoriak a földrengések. A város legnagyobb kincse a Santa Catalina-kolostor, ahol kék és téglavörös utcák váltják egymást. A kis, boltíves házacskák adtak egy életre szállást és iskolázottságot sok helyi gazdag család másodszülött lányának. Következő úti célunk Cuzco, az inkák fővárosa: főterén áll az impozáns főszékesegyház két templommal, jezsuita egyházi épületei mellett az árkádos alacsony épületek alatt éttermekkel és kávézókkal. Virakocsa inka palotája helyén a gyarmatosítók az 1550-es évek végén katedrálisokat, templomokat építettek. A város másik nevezetességét, a Naptemplomot, Korikancsát, ami az Inka Birodalom szíve volt, és felbecsülhetetlen értékeket rejtett, a spanyolok lebontották. A birodalmi főváros éléskamrája az Urubamba Szent Völgye volt. Pisac és Ollantaytambo a környék legismertebb két inka építménye, erődje. Nagyon érdekes volt egy kézművesudvar bemutatója: megmutatták a láma gyapjának mosását, fonását, festését és a szőttesek, kötöttáruk készítését. Csak természetes anyagokat használnak, hagyományosan növényi eredetű festékanyagaik teljesen elvarázsoltak. Képzeljék el, a kaktuszon élő tetű adja a piros színt! 

Poroyból a Machu Picchu alá, Aqua Calientesbe vonatozunk, onnan busszal a szent hely közvetlen közelébe. Tíz éve még nem volt időpontra szóló belépőjegy, és meglepett, hogy nem szabad hozzáérni a sziklákhoz, körül vannak kerítve oszlopok közé feszített kötéllel. Egy fotó miatt pluszban tett lépés eredményeként majd kisípolja a tüdejét a hirtelen előkerült ellenőr. Tíz éve bárhol leheveredtünk és hasalva csodáltuk az Andok rejtett kincsesládáját, melyet 1911-ben fedezett fel újra Hiram Bingham. Rejtély övezi a Machu Picchut, nem tudjuk, ki lakta, miért hagyta el és mikor. Egy elmélet szerint az inkák nyári lakja volt, mert kellemesebb a klímája, mint Cuzcónak, és alacsonyabban is fekszik, mint a többi inka szent hely. Meghatódva csodáltam újra a Napkaput, a Három ablak templomát, Intihuatana szentélyét. A sors megadóztatott... Valami apró repkedő dögöcske kezdte ki a lábam, az eredménye 80 darab begyulladt, vérvörös, égetően fájó csípés lett... 

A Titicaca-tó, a világ legmagasabban fekvő legnagyobb állóvize 3815 m magasan kéklik Peru és Bolívia határán. Sekélyebb részén rengeteg totoranád nő, ez biztosítja az uro indiánoknak az alapanyagot az úszó szigetekhez. Az általunk meglátogatott szigeten 17 ember él, négy család. Megmutatták a sziget építésének, rögzítésének módját. Behívtak bennünket házaikba és beöltöztettek hagyományos ruháikba. Totoranádból készült csónakjukkal kerültek velünk egyet. Ezután Taquile szigetére hajóztunk. Miután 3800 m magasban partra száll a látogató, és a meredek dombon felliheg az 528 kőbe vájt lépcsőn, megbánja, hogy egyáltalán nekivágott… De aztán találkozik a legérdekesebb dologgal. A szigeten minden férfi buggyos ujjú fehér ingben, mellénykében, széles kötött övvel a derekán és hetyke kis sipkában serényen köt. Kötnek a kapunak dőlve, padon ülve, a bolt polcainak támaszkodva. A sapka színe elárulja, melyikük legény még, és ki kötöget már az asszonya mellett. Leánykéréskor a fiú sapkáját leveszi, a kiszemelt lány beleönt 2-3 deci vizet, és ha a sapka olyan sűrű kötésű, hogy csak 15-20 másodperc után kezd csöpögni, a lány, ha tetszik neki a fiú, rábólint. Ha a víz gyorsabban kezd szivárogni, javítania kell a kötés minőségén, és újra próbálkozhat a lánynál. 

Másnap egy hatalmas, pezsgő piaci hangulatú határátkelőn beléptünk Bolíviába, amely kevésbé látogatott ország, noha bővelkedik legekben: La Paz a világ legmagasabban fekvő fővárosa, és itt van a legnagyobb sósivatag, a Salar de Uyuni. La Paz nem lett szebb az elmúlt tíz évben, annál több az autó és az ember. Meredek utcáin felkapaszkodva 4050 m magasságban harcoltam a magaslati betegséggel, és levegőért kapkodtam. A város közlekedése metró helyett felvonókkal van megoldva, a legújabb, negyedik vonala az El Alto városrészbe 4110 m magasba visz fel. Az itteni piacon szédelegve lézengtem, hogy megkóstoljam a jellegzetes helyi szétfőtt állagú kását, a jövő eledelének tartott quinoából készült pesquát. Nem lesz a kedvencem. Túl egészséges, és nincs benne csont. Márton napján elindultunk a Halál Útja felé, a 2 ezer méterrel alacsonyabban levő Coroicó irányába. Az Altiplano legmagasabb pontján, 4470 m magasban sűrű havazás fogadott és hófehér táj. Nyári papucsainkban kiszálltunk egy gyors hógolyózásra. A Halál Útjának kereszteződésében sofőrjeink pálinkával áldoztak az út isteneinek. Ezzel védve is lennénk, mosolyogtunk egymásra elégedetten. A nedves idő miatt az út ködbe burkolózott, nem mutatta meg teljes szépségében a mély völgyet, a lélegzetelállító szakadékokat az út mentén. Az út menti emlékhelyek, a sok baleset és meghalt utas emlékére állított kis keresztek elgondolkoztatják az embert a halálról, veszélyről, kalandvágyról. Coroicóban nyár fogad, a hotel teraszáról az Andokat csodálhattam. Innen Potosiba indultunk, melyet ezüstbányája tett gazdaggá. Hatalmas, díszes templomai is ennek bizonyítékai. Érdekes élmény a sósivatag, a Salar de Uyuni. Szállásunk itt nagyon szerény: fűtés nincs, zuhanyozásra sincs lehetőség. Napközben a vakítóan fehér sósivatag ropogós felületén sétálgattunk, csodáltuk a kaktuszszigeteit. A lagúnák csodásak: mindnek más a színe, a flamingók szinte mozdulatlanul állnak a vízben, mintha megállt volna az idő. Színes harmónia. Bolívia után marad pár nap a chilei sivatagra, ami olyan, mintha a Holdra jutottam volna. Izgalmas hely. A turisták hatalmas tömege a szocialista május elsejékre emlékeztet San Pedro de Atacama keskeny, poros utcáin. Chile drága hely, nem indiános, és fővárosa, Santiago de Chile magas üvegépületeivel nem is emlékeztet Dél-Amerikára. Ez már más világ. 

Szeles Pál Ildikó