Pár nap Pekingben

Ha Pekinget egy szóval kellene jellemeznem, gondolkodás nélkül a zsúfolt szót választanám. Ha további jelzőket is választhatnék, akkor az a koszos, büdös, csodálatos és eklektikus volna.

Indulásunk előtt sokaktól hallottuk, hogy nem tudjuk, mire vállalkozunk. Hittük is, meg nem is, de úgy gondoltuk, ha védőoltásunk, térképünk és iránytűnk van, nagy gond nem lehet. S mivel volt mindhárom, nem is történt semmi baj. Szerencsére. Azt azonban az utazás alatt beláttuk: tényleg nem tudtuk, mi vár ránk. Már az első nap, a repülőgépről leszállva egy érdekes kellemetlenséggel kellett szembenéznünk. Vagyis -szagolnunk. A vonatra felszállva orrfacsaró bűz csapta meg orrunkat. Olyannyira kellemetlen, hogy szemem s orrom is csípte. Később kiderült: ez Kína szaga.

Bogárnyárstól csirkelábig

Hogy alkalmazkodjunk a nyolcórás időeltolódáshoz, a szállodában való lepakolás után elindultunk várost nézni. Pedig jaj de szívesen szundítottam volna! De nem lehetett. Várt ránk az Ízek utcája és a Jingsan park. Útban az előbbihez megállított bennünket két sanghaji lány. Megkérdezték, honnan vagyunk, hogy tetszik Peking, jártunk-e már a nagy falnál. Ezután megdicsérték angoltudásunkat, szemünk, hajunk és bőrünk színét. Felajánlották segítségüket, hogy elkísérnek bennünket, amerre szeretnénk, esetleg meghívnak egy kávéra. Illedelmesen elutasítottunk, mivel előzetes internetes böngészéseinknek köszönhetően tudtuk, hogyan végződik a történet. Beszerveznek bennünket egy számunkra előnytelen programba, melyben olyan kínaiak vesznek részt, akik angolul egyáltalán nem tudnak, így megegyezni velük szinte lehetetlen. Inkább átsétáltunk az Ízek utcájába. Sült bogarak, grillezett pókok és kígyónyársak halmazai. Az árusok túlkiabálják egymást, egyikük Peking-dogot kínált. Mi? Hogy pekingi kutya? Dehogy kóstoljuk meg! (Utólag kiderült, hogy kacsáról van szó, amely angolul duck, míg a kutya dog, és árusunk nyelvismeret híján egyszerűen összekeverte a kettőt.) Mindegy, a bizalom elszállt, nem vásároltunk tőle semmit. Inkább elővettük a térképet, s megnéztük, hogyan jutunk el leghamarabb a Jingsan parkba. Azonnal megállított bennünket három angolul beszélő helyi lakos. A szokásos ismerkedési körök, honnan vagyunk, mivel foglalkozunk, hány napja vagyunk a városban, hogy tetszik, stb. után felajánlották segítségüket. A park már zárva van – mondták –, üljünk be inkább egy kávéra. Nem, köszönjük, ilyenkor nem kávézunk, az időeltolódás miatt meg pláne. Otthagytuk őket, és láss csodát: a park nyitva volt. Fel is vonszoltuk hát magunkat a lépcsőn az arany Buddháig, és megcsodáltuk a kilátást. Lábunk alatt pagodatetők sorakoztak, ez a Tiltott Város. Felülnézetből. Besötétedet már, mire végigjártuk a parkot.

A metró felé tartva találtunk egy tiszta éttermet, bementünk. Szép és kellemes, csak angolul nem beszéltek. Nem baj, az étlap képes, rábökünk, mit is szeretnénk. Én jól választok, tészta, azt nem nagyon lehet elrontani. A barátnőm már nem volt ilyen szerencsés. Csirketálat rendelt. Nyakastul, bőröstül, lábastul, körmöstül és csőröstül. Ezenkívül répa- és gyömbérdarabok voltak benne. Mondanom se kell, amint meglátta, mivel áll szemben, köszönte szépen, nem kérte.

Császári és mennyei

Második napunkat jó egyórás metrózással kezdtük. A Belgium méretű városban ez nem meglepő, akkora távolságok vannak. A szokásos biztonsági ellenőrzés után beléphettünk a Mennyei béke terére. Ezt Mao Ce-tung diktátor a moszkvai Vörös tér mintájára alakíttatta ki. Szépnek nem mondanám, de hatalmas, és telis-tele kínai turistákkal. Azt gondoltam, itt lesznek fehérek, feketék, de tévedtem. Csupán egy háromtagú német családdal találkoztunk. Végigsétáltunk a téren, majd bementünk a Tiltott Városba. Az egykori császári székhely bejáratát ma Mao arcképe őrzi. A sok kisebb épületből álló miniváros ma is különleges. A lépcsők mellé rámpákat építettek, mert az eredeti lépcsőket csak a császár használhatja. A trónterem – mely nem hasonlít az európaiakra – szintén csak kívülről nézhető meg. Élnek is a lehetőséggel a helyiek, a tömegnyomor nem akar szűnni. Végre egy spanyol turistacsoport! Olyanok vagyunk már, mint a helyiek: megörülünk az európai vonásoknak. Mivel ez egy császári és mennyei nap, nem hagyhatjuk ki a 15. századi taoista templomegyüttest, az Ég templomát sem. A parkban lévő helyiek tornáznak, táncolnak, kártyáznak. Szórakoznak. Nem is csoda, hogy ilyen fittek, mi meg már alig bírjuk. Csak vonszoljuk magunkat. Meg is örülünk, mikor vánszorgásunk láttán egy helybeli megállít, és kézzel-lábbal elmutogatja, hogy a biciklije után erősített riksaszerűségen elvisz bennünket a következő metróig. Mindezt csupán 3 jüanért (kb. 37 eurócent). Felülünk és mosolygunk: ej, ha ezt tudtuk volna, az egész város körberiksázzuk! Amikor a fizetésre kerül a sor, nagyvonalúan a dupláját, hat jüant adunk neki. Nem fogadja el. Hogy fogadná, hisz meg akarjuk rövidíteni. Fejenként 300 jüant kér. Hát ez már nekünk is sok, nem erről volt szó. Jó, legyen 300 együtt. Addig-addig kiabál, míg 200-at ki nem csal tőlünk. Csalódottak vagyunk, de nem tehetünk semmit. Máskor okosabbak leszünk, s nem bízunk meg bennük vakon.

A nagy falra várva

Szombatra túrát terveztünk – mint akik nem gyalogoltak eleget – a kínai nagy falhoz, amely Pekingtől kb. 60 kilométerre van. Mivel mindenki szombaton akar odamenni, csak késő délutánra kaptunk volna vonatjegyet. Azt hittem, úgy kell Kínából eljönnöm, hogy nem sétálok a több ezer kilométer hosszú építményen. Elmentünk hát az oceanográfiai múzeumba. Helyesek voltak a fókák és a delfinek, de azért nem hasonlíthatók a nagy falhoz. Más halakat, ha érdekeltek volna, sem tudtunk volna megnézni, akkora volt a tumultus az akváriumok előtt. Ezért úgy döntöttünk, továbbállunk, felkeressük a Nyári palotát, utána pedig a Nemzeti Stadiont. Mindkét helyen különlegességnek számítottunk, a helyiek többször megkértek, hadd készíthessenek velünk közös képet. Az elején furcsa volt, de az 5., 6. alkalom után már természetesnek vettük, mint Paris Hilton.

Elérkezett vasárnap, a nap, amelyre ideérkezésemtől – sőt már jóval előtte – vártam. Végre megcsodálhatom a kínai nagy falat. Legalábbis egy részét. Az egyórás vonatút vége felé, mikor feltűnt az óriási építmény, az utasok egy emberként kiáltottak fel, és mosolyogtak egymásra. Mintha csodát láttunk volna. És valóban, az is. Csoda. Már az első méterek megtétele után úgy éreztem, hogy ez Peking másik arca. A nyugalom szigete. Nyáron valószínűleg itt is egymás sarkát tapossák a turisták, de most nem is lehetne tökéletesebb. Lábunk fáj, a szél őrülten fúj, a vidék kopár, a fal néhol hihetetlenül meredek, és alig hiszem el, hogy itt vagyok.

Ezek után azt gondoltam, hogy Kína már semmi újat nem tud mutatni. Tévedtem. Egy nevezetességre korábban nem jutott időnk; már bele is törődtünk, hogy nem látjuk az eredetileg eunuchoknak készült tibeti buddhista lámatemplomot. De aztán oda is eljutottunk. Szegényebb lettem volna, ha nem látom vallásgyakorlás közben a buddhistákat, ha nem látom a 26 méteres Buddha-szobrot, melyet egy fatörzsből faragtak ki.

Másnap délelőtt indult a gépünk. Hosszú út várt ránk hazáig. Talán még hosszabb, mint odafelé. Szép volt az a pár nap, de nagyon fárasztó. Azzal az érzéssel jöttem haza, hogy túléltem e várost, s láttam mind a 22 millió pekingit. Legalább kétszer.