Magyar csárdástól hangos a pakisztáni hindu lagzi

*

Mi jut eszébe Pakisztánról? Az önzetlen vendégszeretet? Az összetartó családi idill? Netán tevegelés naplementekor a tengerparton? Vagy káprázatos esküvői nagyestélyik? És mit szólna, ha Pakisztán egy kirándulás úti célja lenne?


Hasonló reakciókat kaptam én is, amikor  egy igen szűk ismerősi kört beavattam roppant spontán ötletembe. A kiutazásom előtt nekem sem volt a fent leírtakhoz hasonló vízióm az országról. A bőröndömet telepakoltam egyszerű, hétköznapi holmikkal, mégse legyek túl kirívó szőke európaiként egy fejlődő országban. Nagy öngól volt ám ez!

Anil Vatwani, a pakisztáni jó barátom, akivel Indonéziában ismerkedtem meg egy környezetvédelmi önkéntesprogram alkalmával, tavasszal üzenetet küldött nekem, melyben örömmel újságolta, hogy megnősül, és szívélyesen lát a decemberi esküvői ceremónián. Gratulációval viszonoztam a kedves üzenetet, és semmi egyéb fontosságot nem tulajdonítottam a dolognak. A nyári eljegyzésüket követően újból felmerült a téma, miszerint ő tényleg komolyan gondolta a meghívást. Ekkor már bogarat tett a fülembe, át is röppent az agyamon, mi lenne, ha tényleg belevágnék ebbe a kalandba, és ellátogatnék Pakisztánba az ötnapos hindu esküvői ceremóniára. 

Megvettem a repjegyet, elintéztem a vízumot, és azon kaptam magam, hogy a budapesti reptéren búcsúzom a szüleimtől, akik szegények hideget-meleget egyaránt kaptak, hogy el mertek engedni erre a viszonylag nem hétköznapi kiruccanásra. Ugyanis a közeli környezetünkben mindenki meg volt róla győződve, hogy vagy egy tevéért, vagy rosszabb esetben pár tehénért eladnak engem, ha pedig mégsem, akkor biztosan csak a szerveim kerülnek haza valami szatyorban. Nagy meglepetésükre épségben és egészben hazajöttem, életem eddigi legkalandosabb élményeivel gazdagabban. De ne szaladjunk így előre!

A röpke 12 órás repülőút után a tengerparti Karacsiban landoltam, ahol a kicsekkolás, bőröndfelvétel európai reptereket megszégyenítő gyorsasággal ment. Egy röpke vízum- és útlevélellenőrzés, és már toltam is a kijárat felé a csomagomat. Mielőtt kiértem, feltettem egy kendőt a fejemre, igyekeztem beolvadni a keleti kultúrába. Egyszer csak valaki szalad felém, és átölel a négy éve nem látott barátnőm, Qurat, akivel úgyszintén Indonéziában ismerkedtem meg. Hihetetlenül jó érzés volt. Nála töltöttem az első napot. Miután hazaértünk, ők muszlim vallásukhoz híven elvégezték a reggeli imát, majd megreggeliztünk.  A tradicionális pakisztáni reggeli az omlett, melyhez a jellegzetes parathából (laskához hasonló tészta) csíptünk minden falathoz egy darabot. Megjegyzem, főként kézzel folytak az étkezések, kést és villát egyszerre ritkán láttam a kezükben.

Reggeli után Qurattal és testvéreivel bebarangoltuk a majd’ 15 milliós Karacsit. Ellátogattunk a helyi piacra, kóstoltunk néhány ínyencséget, vettünk pár csecsebecsét, majd leültünk egy jó kis tejes fekete teára, ahol megtárgyaltuk, kivel mi történt az elmúlt évek során. Quratnak a szülei már kiválasztották a jövendőbelijét, akivel a nyáron meg is történt az eljegyzési ceremónia. Muszlim elrendezett házasság esetén a szülők választanak a gyerekeiknek társat. Ekkor azért nyeltem egy nagyot, de ahogy mélyebben beleláttam az életformájukba, a helyi szokásokba és a mindennapokba, annyira nem tűnt szörnyűnek a gondolat, sőt, meg is barátkoztam vele. Este megérkezett értem a vőlegény. A vacsorát pedig már a menyasszony, Nanita családjánál töltöttem Hyderabadban. 

Másnap újabb pár órás utazás után végre személyesen gratulálhattam Shah­dadpurban a vőlegény örömszüleinek, akik már a küszöbön vártak és a hagyományos hindu garlanddal (nyakfüzér) fogadtak. 

A szívélyes vendégszeretetnek köszönhetően nagyon könnyen akklimatizálódtam és beilleszkedtem a családba, ahol a többség jól beszélt angolul. Igyekeztem én is elsajátítani a Szindh régió nyelvét, a szindhit. Másnap már ment, mint a karikacsapás a hindu üdvözlés, „namasté”. 

Érdekes volt egy nap különbséggel a muszlimtól teljesen más vallást is megismerni. Pakisztán csupán 1,5–2%-a hindu vallású, és én épp egy ilyen ceremóniába csöppentem. A hindu nők a muszlimoktól eltérően nem takarják be a fejüket, a hajukat, sőt a ruházkodásuk is eltér, általában lenge nadrágot és tunikaszerű felsőt viselnek az elengedhetetlen dupattával, hosszú kendővel. A férfiak viselete a térdig érő ing bő nadrággal.

A lagzis ház előtt, az utcán az esküvő idejére egy óriási sátor kerekedett. Csütörtökön a szűk családi kör már megkezdte az ünneplést. Ettünk, ittunk (nem „ittunk”, mivel a kultúrájukból adódóan alkoholt nem fogyasztanak), jót mulattunk.  

Másnap „reggel”, azaz déltájt nagy zenebonára ébredtünk. Egy helyi kis zenekar jött a lakodalmas házhoz, és mindenféle tradicionális hangszeren köszöntötték a vőlegényt és a násznépet. Minden reggel más köszöntők érkeztek, és énekkel, tánccal szórakoztattak bennünket, amit mi természetesen aprópénzzel jutalmaztunk. 

A menyegzőt megelőző péntek este a mehndi este. Erre a vőlegény részéről csak a hölgyek hivatalosak. Több száz hölgy érkezett szebbnél szebb ruhakölteményekben, akikkel együtt mulattunk. Az esti szertartás előtt mindenki elkészíttette a szebbnél szebb mehndi (henna) alkotásokat a karjára. A mehndiket a szomszéd lányok festették, szabad kézzel.

Amiért itthon mindannyian a kezeinket összetehetjük, az az iható csapvíz. Óriási érték. Nos, náluk nem iható a csapvíz, sőt, nem helyinek a házban levő ballonos vízadagoló vizét sem ajánlott inni. Így utólag már én is okos vagyok. Ott viszont pont az esküvő napján kapott el engem és a Kanadából érkezett vendéget a gyomorrontás. Helyi csodapraktikákkal orvosolva a kialakult helyzetet, csak palackozott ásványvizet, banánt és rizskását volt szabad fogyasztanunk. Annyira ettől nem rettentem meg, mivel nagyon csípősen és olajosan főznek.

A szombat délután nagy sürgés-forgással telt. Röpke kétórás késéssel este 10 órakor el is indultunk a helyi esküvői terembe. Az ifjú pár egy élő virágból készített folyosón át motoron robogott be a terembe. Majd mindenki elfoglalta a helyét, ki a földön, ki a kanapén, ki egy széken, és kezdődhetett a tánc. Az estét az ifjú pár tánca nyitotta, majd a hagyományokhoz híven a násznép is kedveskedett az ifjú párnak különböző előre betanult koreográfiákkal. Anil profi ritmusérzékkel rendelkező unokatestvérével, Rahullal mi is begyakoroltuk a magyar csárdást, és eljártuk a „Lakodalom van a mi utcánkban...” nótára. Akkora sikere volt a közös produkciónknak, hogy a következő nap repetát kértek belőle. A hindu mulatozás merőben eltér az itthoni táncolási szokástól. Ugyanis férfiak és nők inkább szeparálva táncolnak, nő és férfi egymásba karolva nagyon ritkán táncol. Ezért is lehetett ennek a ropogós csárdásnak akkora sikere. A táncolást nagy lakoma és fényképezkedési áradat követte. 

A szombati ceremóniára a menyasszony szülővárosába, Hyderabadba utaztunk. A menyasszony gyönyörű, viszont nagyon nehéz piros színű menyasszonyi ruhát és rengeteg ékszert viselt. Minél nehezebb a ruha, annál értékesebb a menyasszony, tartja a szokás. Az este folyamán az ifjú pár különböző rituálékon vett részt a boldog, termékeny házasélet érdekében. 

A hétfő este a vallási szertartás napja volt. A hindu templomba a táncos, mulatós, dicsőítő ceremóniára majdnem ezer ember gyűlt össze. A szertartás végén egyszeriben megrohamoztak a jelenlevők egy fénykép, egy köszönés („hello sister”) vagy egy baráti ölelés érdekében. Legtöbbjük most látott élőben először fehér bőrű, szőke hajú külföldit. 

Az öt napos dínomdánom után szomorú búcsút vettem a „pótcsaládomtól”, akik ilyen rövid idő alatt szinte családtaggá fogadtak. 

Kintlétem utolsó napjait Karacsiban, Qurat barátnőmnél töltöttem. Rengeteg új élményben volt részem: egy nagy álmom, a tevegelés vált valóra a karacsi tengerparton. Ellátogattuk továbbá Pakisztán alapítójának, Muhammad Ali Dzsinnah-nak a mauzóleumába is.

Nagyon gyorsan elrepült ez a tíz nap. Rengeteg új barátság köttetett nemzetiségtől, vallástól, bőrszíntől függetlenül, csak az emberi értékeken alapulva. Mert amikor személyes tapasztalatok alapján tudsz egy országot, kultúrát megismerni, akkor jössz rá igazán, hogy azok az igazi emberi értékek, amiket az ember a szí­vében érez. Zárszóként csupán egy dolgot fogadj meg: sose hidd el, amit mások mondanak, hanem menj, és győződj meg róla saját szemeddel.

 

Nagy Annamária

Galéria
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?