Irán – gyönyörű emberek, csodás épületek

Szerencsére kíváncsiságom nagyobb, mint a félelmem. Kétségeim nincsenek. Készültem rá. Azt hiszem, lelkem legmélyén már gyerekkorom óta, a hatodikos tankönyvünk hatására. Perzsa Birodalom, Perszepolisz, Nagy Sándor, Siráz és Iszfahán... dübörögnek a gondolatok az agyamban évek óta.

Októberben 13 napot tölthettem Iránban. Az attraktív, mosolygós és barátságos perzsák, a csodaszép kék, fehér és türkiz kupolák, a mesés karavánszerájok, a hangulatos teaházak asztalágyaikkal, a két és fél ezer éves agyagfaluk, a vöröses sziklákkal megspékelt nagy sivatagot távoli kerítésként körülölelő magas hegyek emléke tolong az agyamban. Eszembe jutnak érzések, pillanatok, ízek és illatok, a müezzinnek a minaretből naponta ötször visszhangzó fohásza. Kár, hogy a fényképek nem tudják visszaadni teljes szépségét. Meg kell élni, mert utánozhatatlan a hangulata.

Maga az ország 31-szer nagyobb, mint Szlovákia, 70 százaléka sivatag. Tapasztalt utazóként – aki tudja, mit szeretne látni és mi vonzza oda – készültem a kulturális és vallási különbségekre, mert tiszteletben kell tartani őket. Hosszú ujjú, bő szabású blúzok, tunikák kerültek a bőröndbe, több széles és hosszú sál, bő hosszúnadrágok. Már a repülőgépről csak kendőbe burkolva szállhattunk le Teheránban. Számomra ez volt a legnagyobb kihívás, mert utálom, ha a fejemet be kell fednem.

Teheránt csupán érintettük, útban a nemzetközi reptérről a belföldire csak Khomeini ajatollah mauzóleumát látogattuk meg. A nagy síita vallási vezető 1989-ben halt meg, emlékműve a mai napig épül. Igaz, a bejárati első ellenőrzésnél – külön bejárat van a nőknek – elvették a fényképezőgépem, de a mobilt nem. Az első sokk és a lélegzetelállító látvány után, ami benn fogadott, magamhoz tértem és mobillal fotóztam. A csodás és valószerűtlenül süppedő selyemszőnyegeken lépve elvesztettem néha az egyensúlyom, elvégre a mennyezetet is leesett állal lestem. A hatalmas, márvánnyal díszített teremben a távolból ide zarándoklók – külön oldalon a nők, külön a férfiak – a hideg miatt imaszőnyegekbe burkolva aludtak a földön. A hajnali óra ellenére néhányan feketébe öltözve imádkozva és zokogva csókolgatták a díszes szarkofág körül épített kalitkát. A belső tér, mennyezet és kupola tükördarabkákkal van geometrikusan kirakva, precízen, pompázatosan, ragyogóan és gazdagon. Még sok helyen látszik a nyers beton, a sok állás.

Teheránból Kermanba repültünk, onnan kisbusszal jutottunk el első hotelunkba, Mahan városába. Elkezdődött a perzsa kaland: parkok, kertek váltakoztak mecsetekkel, zoroaszter temetkezési helyek ősi agyagvárosokkal, sivatagban kiépített karavánszerájok a Selyemút vonalán a nyüzsgő bazárokkal.

Szerencsénk van: ottlétünkkor az egyik legnagyobb muszlim ünnepük, az Asúra zajlik. Szűk utcáikat fekete selyemmel vonják be, mindenhol fekete zászlókat lenget a szél. Fekete csadorba burkolt nők és tarka ruhás, parázs szemű gyerekek voltak a nézőik az elegáns, fekete ingbe és nadrágba öltözött, tökéletes frizurájú férfiaknak, akik dobpergés mellett egyszerre vonultak az utcákon mellüket verve, ezzel bizonyítva, hogy még mindig fáj nekik Ali Husszein 680-ban bekövetkezett mártírhalála. A másik nagy tömegben a férfiak énekelve, dobszóra szinte tánclépésben haladva, összehangolt mozdulattal, sokágú fémláncos ostorral verik lapockájukat, szintén a gyászukra utalva. Félelmetes látvány a hullámzó, hatalmas fekete emberáradat és hatásos. A helyiek meg vannak hatódva, sokan zokognak.

Utunk során megismerkedtünk a zoroasztrizmussal is. Ez a monoteista vallás emlékeztet a buddhizmusra. Temetkezési helyeiket a Csend tornyainak nevezik. E tornyokban hagyták halottaikat a dögkeselyűk prédájául. Vallásuk szerint ugyanis nem szabad a földet beszennyezni holttesttel, s elégetni sem szabad a halottakat, mert azzal a levegő szennyeződik. Miután a keselyűk letisztították, a nap pedig kiégette a csontokat, közös sírboltba tették őket. Az örmények Vank katedrálisában Iszfahánban már otthon érezhettük magunkat, az 500 éves freskók bibliai eseményeket ábrázolnak.

Sok mindent láttunk, megcsodáltunk, képtelenség mindent felsorolni, így csak a számomra legszebbeket szeretném kiemelni. Jezdben a szállónk a Péntek -mecset mellett állt, mely a legmagasabb minaretekkel dicsekedhet az országban: 48 m magasak. Siráz a költők városa, két nagy parkjában a legnagyobbjainak állít emléket: az egyikben Háfiz, a másikban Sadi sírja áll, hangszóróból verseik szólnak. A színes mozaikablakok és a fények pajkos játéka teszi gyönyörűvé Nasir al Mulk-mecset oszlopokkal gazdagon díszített termét. A Naranjestan, azaz Narancsos kert központi épülete szemfényvesztő a tükörberakásai révén, körülötte illatozó narancsliget. Siráz a mecsetek városa is, elvakított bennünket a Vakil és a Shah Cheragh-mecset. A bazár teljesen elfárasztott végtelennek tűnő labirintusával, a sok szín, illat keveredésével, a kedves kérdezőkkel, hogy vagyok, honnan jöttem, először járok-e itt, és mit szólok Iránhoz...

Perszepolisz romvárosa megdobogtatta a szívem. Százoszlopos csarnoka, a királyi temető, egy-egy palotájának, kincstárának romja meghatott. Micsoda hely lehetett ez 2500 éve, amikor még a Perzsa Birodalom fővárosa volt. Nagy veszteség érte az emberiséget azzal, hogy Nagy Sándor felgyújtatta.

Iszfahán a legelegánsabb perzsa város, kész építészeti csoda. Az Imam téren nem is tudtam, merre induljak, mit fényképezzek le leghamarabb, melyik kék csoda a hívogatóbb. Az Imam tér a világ második legnagyobb tere a pekingi után, 512 x 159 méter. Déli oldalán a szépséges Imám-mecset koronaékszerként hat. Északi oldalán a Bazár bejárata van, keleti oldalán a Lotfolláh sejk-mecset, a nyugatin az Ali Qapu-palota. Az árkádok alatt a kereskedők világába csöppenünk, kézművesek, szőnyegkereskedők kínálják portékáikat, kis kalapáccsal és vésővel díszítik gazdagon a tálakat, tálcákat, ékszereket. Kézzel festik a tányérokat, képkereteket. Érdemes megemlíteni a város történelmi hídjait, csak az a zavaró, hogy kiszáradt alattuk a Zayandé folyó, és elég szomorú látvány a meder. A helyiek kedvenc szokása piknikezni bárhol, legyen az többsávos út betonszigete, park, kert. Erre használják a száraz medret is. Leterítik a pokrócot, előkerül a teástermosz, a vízipipa, kezdődhet a csevegés.

Utolsó nap megálltunk a mai napig lakott vöröses agyagvárosban, Abyanehben. Itt a nők színes fejkendőben járnak, és szinte mindenki gyümölcsaszalással foglalkozik. Aszalt gyümölcsöt rágva, elmélázva és emésztgetve a sok-sok látnivalót, ezt a hozzánk képes nagyon más világot, lélekben búcsúzva buszoztunk a reptérre. Mi, lányok már vártuk nagyon, hogy a repülőgép fedélzetére lépve letépjük a fejünkről a kendőt.

Szeles Pál Ildikó