Fapados luxus – egy hét Grúziában

Grúzia nem egy szokványos úti cél a közép-európai turisták számára. A Fekete-tenger és a Kaukázus csúcsai közé beékelődött ország viszont mindenkinek tartogat csodákat. A természeti szépségeket keresőkön kívül a városnéző turisták és a tengerparton pihenni vágyók is megtalálhatják a számításukat Budapesttől bő kétórányi repülőútra.

Grúzia, vagy ahogy a helyiek nevezik, Szakartvelo területén a középkortól kezdve az elmúlt évtizedig szinte állandó harcok folytak a nagy birodalmak és az ország területén élő népek között. A nagyvárosokban azonban nyoma sincs annak, hogy 2008-ban háborúzott az ország. A rengeteg európai uniós zászló is jelzi, Grúzia nyugat orientáltságát. Az utcákat járva azonban érezzük, hogy messze van még a csatlakozás. A nemrég lezajlott választások eredményéből arra következtethetünk, hogy az ország folytatja a korábban megkezdett utat. A közel négy és fél millió lakos nagy része ortodox keresztény, de a fővárosban, Tbilisziben mecset és zsinagóga is van. Grúzia az egyik legősibb keresztény ország. A keresztény egyházat az 1. Században alapította András apostol.

Miért éppen Grúzia

Grúzia nemcsak a bevállalós turisták számára tökéletes kirándulóhely. Az ország fejlődését és a turisták ízlésének alakulását figyelembe véve nem lenne meglepő, ha néhány éven belül Batumi – a Fekete-tenger Las Vegasa – is olyan népszerű lenne a kirándulók körében, mint ma a horvát tengerpart. A videó megosztó portálon számos imázs filmet találunk a kaukázusi gyöngyszemről, de a nagy utazási irodák kínálata könnyen elriaszthatja azt, aki egy kis kaukázusi egzotikára vágyik. Nem kell azonban mindent elhinni a reklámoknak! Grúzia csodálatosabb, mint a kisfilmekben és a kirándulás sokkal olcsóbban kivitelezhető, mint ahogy azt az utazásszervezők kínálják. A fapados légitársaság Budapestről induló rendszeres járatával már 40 euróért is eljuthatunk Kutaisiba, ahonnan körülbelül négyórányi kisbuszozás a főváros, Tbiliszi. Érdemes időben megvenni a buszjegyeket, igaz, a GeorgianBus csak akkor indul el, ha megtelik a kisbusz. A grúz fizetőeszköz, a lari jelenleg alig negyven cent körüli árfolyamon mozog. A szálláshelyek, az étel és az utazás is nagyon olcsónak számít egy európai számára.

Kutaisi – az első lélegzetvétel

Esős hétfő éjjel száll fel a gépünk, majd néhány órával később landol a kutaisi reptéren. Ott hajnali öt óra van, amikor a közép-európai időt mutató karórán hármasra ugrik a kismutató. Párás a hajnal, de a taxisofőröknek már megkezdődött a munkanap, minden turistára lecsapnak, hogy olcsó utazást kínáljanak. A kihalt reptéren példaértékű a tájékoztatás. A helyi mobilszolgáltató ingyen szimkártyájával fogadják az utasokat. A bejáratnál álldogáló ló láttán ébred fel az az érzés, ami a kirándulás végéig kitart: Grúzia még nem Európa, de nem is Ázsia. Kezdetben kietlen tájon haladunk az autópályán. Később kis falucskák, kirakodók, kóbor kutyák, méhkaptárok és autómosók színezik a kilátást. Az út menti csárdában kapunk először ízelítőt a grúz mindennapokból: a folyóparton legelésző kecskék szórakoztatják a turistákat. Hazai pékség illata és hacsapuritól roskadozó asztalok töltik be a büfé termeit. Mire elaludnánk, megérkezünk a fővárosba.

Nyomorból a luxusba

Tbilisziben perzsel a déli nap, amikor a buszsofőr kiteszi a bőröndöket a város közepén. Térképpel a kezünkben indulunk felkutatni a korábban lefoglalt szállást, amikor egy autós a segítségünkre siet: beültet az autóba és elvisz a néhány saroknyi távolságra levő címre. Az utca macskaköves, a környék nyomasztó, a lépcsőház félelmetes. Kizárjuk az apartmanból a látványt, az elégedettség mellett eltörpülnek az apró hibák. Alig száz euró három éjszakára a város közepén és minden ablakból lenyűgöző kilátás fogad. Kora este már Tbiliszi utcáit rójuk. A városközpont egyik jellegzetessége, hogy elég betérni egy utcasarkon és felújított paloták váltják fel az omladozó vakolatú, bádogtetős épületeket. A főváros látnivalói egy nap alatt kipipálhatóak. A Kura folyó mindkét partján elterülő nagyváros utcáit járva felmerül, hogy Tbiliszi bárhol lehetne Európában, mégsem passzolna igazán sehova. Az óvárosból a metropolisz egyik jelképének számító Béke hídon keresztül átjutunk a Kura folyón. Innen indul a Narikala-erődhöz és a Grúz anya monumentális szobrához felvezető felvonó. Először láthatjuk madártávlatból a várost. Érdemes palackozott vizet felvinni, de ha elfelejtettük, akkor sem kell aggódni. Nemcsak vizet, hanem frissen facsart narancslevet és jégkrémet is kínálnak az árusok a több mint másfélezer éves erődnél. A Kartlis Deda – Grúz anya szobrától már látjuk a következő célpontot. Az apartman ablakából csodált elnöki palota mellett elhaladva épp napnyugtakor lépkedünk fel a Szentháromság templom lépcsőin. A görögkereszt alaprajzú katedrális a narancsszín- napsugaraknak köszönhetően még lenyűgözőbb, mint a képeken. Grúziában garantált a vallási élmény. Azokat is magával ragadja az ikonokkal díszített, különleges hangulatú templomok varázsa és a grúzok buzgó imádsága, akik egyébként nem vallják magukat hívőnek. Három férfi énekel a szertartáson, olyan elemi erőt közvetítve, hogy földbe gyökerezik a lábunk és elhisszük, hogy meghallgattatnak az imáik. Különös biztonságérzetet áraszt a város, koraeste nyüzsgő masszává változik a központ. A tartalmas nap végén jól esik a helyi bor, a gyümölcsös mártogatóval kínált hacsapuri – sajtos, tejfölös lepény - után a grúz csacsa, vagyis törkölypálinka kísér az éjszakai forgatagba. Szent György aranyszobránál fejezzük be a sétát. Másnap újra nyakunkba vesszük a várost, most a másik oldalról csodáljuk meg a tetőpanorámát. A Rustavelli sugárúton haladva a budapesti Andrássy út képe rajzolódik ki előttünk. Élő város nyugati márkákkal, túlhűtött hipszterkávézókkal, kirakodókkal, hivatalokkal. Körülbelül húsz perc sétába telik, míg kikerülünk a forgatagból és belekóstolhatunk a tbiliszi mindennapokba. Az 1905-ben épült sikló megállójához érve újra felerősödik az érzés, hogy ebben a városban nem lehet eltévedni. A vidámparkban a sikló monumentális megállója a legnagyobb élmény, de van óriáskerék és tévétorony is. Megint hacsapuri a menü, este megkóstoljuk a helyi pisztrángot, újabb kedvenc kerül fel az étlapra.

Kazbegi – gyalog az igazi

Tbilisziben hamar elfogynak a látnivalók. A harmadik nap marsutkával szeljük keresztül az országot. A helyi kisbuszjárat nagyon jutányos áron szállítja el a turistákat a kedvelt kirándulóhelyekre. Heten utazunk a buszban, rajtunk kívül még orosz fiatalokat kalauzolhat ma a marsutka mindenre elszánt idősödő sofőrje, aki tényleg át akarja adni a grúz csodát. A körülbelül négy órás út közben kiaknázzuk az összes fotózási lehetőséget. Megállunk Jvari víztározónál, egy kilátónál, ahonnan már látni a Kaukázus havas csúcsait és két folyó összefolyásánál, ahol egy ledőlt villanyoszlop zavarja meg az idillt. Az autóból olyan, mintha smaragdzöld posztóval takarták volna be a hegyeket, néhol szakadékok és vízesések tarkítják a tájat. A pihenőknél is teljes ellátást kapnak a turisták, szinte minden beszerezhető a helyi gyümölcstől kezdve a kötött pulcsiig, csak szemétkukából van kevés. Az orosz határtól alig 40 kilométerre levő Stephansmidába, vagy más nevén Kazbegibe érve nagy dilemmát kell megoldania a komoly túrázáshoz nem szokott turistának: gyalog tegye-e meg a több mint 2000 méter magasan levő Gergeti Triniti templohoz felvezető utat, vagy nyámnyila módon autót béreljen. A bevállalósabbak – és tudatlanabbak – kitartanak a gyalogtúra mellett, ami a déli hőségben, 500 méternyi szintkülönbséget leküzdése közben nem biztos, hogy jó ötletnek bizonyul. Kavicsos, poros, sáros kitaposott ösvényen haladva érünk fel a rétre, ahol pihenni is élvezet, és már csak néhány lépés választ el attól, hogy arról a helyről csodáljuk az 5047 méter magas, szürke felhőkbe burkolózó „szégyellős menyasszonyt”, vagyis Grúzia egyik legmagasabb csúcsát, a Kazbeket, ami a legtöbb képeslapon szerepel. Visszaérve a tbiliszi autóbusz pályaudvarra nosztalgiázva emlegetjük a pozsonyi Nivy állomás állapotát, csodálatos, ahogy a káosz eluralkodik a renden. Húszcentes metrójegyünket érvényesítve visszaindulunk a városközpontba. Holnap már Batumiban ér az éjszaka.

Las Vegas? Da!

Grúz jazz dallamaival búcsúzunk Tbiliszitől, ami még mindig tartogat meglepetéseket. Pozsonyban is szívesen látnánk ilyen vasútállomást, nem hiszünk a taxisnak, amikor azt állítja, hogy elfogytak a jegyek a Batumiba induló gyorsvonatra. Segítőkészen elveszi a bőröndöt, mikor kiderül, hogy megvan a mai fuvar. Hat órás út, közel 400 kilométer taxival a tengerpartra. Jobboldali kormányos autó, nyugati kényelem, keleti árak. Útközben kétszer tankolunk, gázt. A sofőrtől jégkrémet és ásványvizet kapunk. Mindez fejenként alig harminc euróért. A hegyek mögött már ott a tengerpart, ami lélegzetelállító látvánnyal fogad. Igazolást nyer a sokat olvasott megállapítás, hogy Batumi a Fekete-tenger Las Vegasa. Nem találjuk a szállást, elbúcsúzunk a taxistól és gyalog indulunk tovább. Néhány perc múlva valaki a nevem kiabálja, megérkeztünk. Városközpont, csillogó lépcső, közös konyha, kétágyas szoba, tévé, klimatizáció, sok helyen irigyelt fürdőszoba. Csak az ablak hiányzik, de ezt is meg lehet szokni. A lenyugvó nap már a Fekete-tenger gömbölyű köves, nem annyira festői partján ér. Szó szerint belecsobbanunk a batumi éjszakába. Sötétedés után megtelik a százéves cikászokkal szegélyezett sétány. A grúz ábécé betűivel díszített Alphabetic kilátó és a villódzó óriáskerék teszik igazán grúziaivá az impozáns épületek panorámáját. Orosz turistáktól hangos a város, a grúz fiatalok táncos performansza a legnézettebb program. A következő napok elsősorban a pihenésről szólnak. Hosztelből a tengerparti nyugágyra, majd vissza és este újra a városban. Megtaláljuk a török negyedet, ahol kiváló a kiszolgálás és az étel. Médea szobrának környéke és a színház épülete koloniális időket idéz ugyanúgy, mint az utcák elrendezése. A tengerparti területekre azonban aligha fogunk ráismerni egy évtized múlva. Gombamód szaporodó szállodák, tarkítják a sétány mentét. A táncoló szökőkutak fényei mögött látni, hogy éjjel sem áll meg a munka az építkezésen, folyamatosan dolgoznak a szebb jövőn. Batumi szelleme nem hasonlítható a fővároséhoz. Ha Tbiliszi egy bölcs idős úr lenne, akkor Batumi a harmincas évei elején levő életét élvező, a későbbi nyugodtabb öregkort megalapozni vágyó, bohém ifjú. Egyebek mellett könyves-, ruhás- és optikus negyedek, templomok, varázslatos parkok, rögtönzött kiállítások bújnak meg a nemrég felhúzott kolosszális épületek között. Az egész napos fürdőzés után sem fárasztó este nyakunkba venni a várost, így a helyi látványosságok sem maradnak ki. Új élmény volt éjszaka a kilátó lábánál feküdve hallgatni a lüktető várost. Az utolsó éjjel újra a már jól ismert sétányon grasszálunk bőröndjeinkkel, hogy visszatérjünk kirándulásunk kiindulópontjához. Éjfélkor indul a GeorgianBus, fáradt turistákkal együtt vágunk neki az utolsó útnak. Néhány órán belül az ismerős ló fogad a kutaiszi reptéren, ahol akkora a tömeg, mintha nem lenne éjszaka. Az ellenőrzés után várjuk, hogy feltereljenek bennünket a repülőre és búcsút intünk a Kaukázus gyöngyszemének.

Nem múló varázs

A grúzok többsége tud bánni a turistákkal. A fővárosban angolul, a tengerparton már inkább oroszul, de mindig igyekeznek a lehető legjobb szolgáltatást nyújtani a látogatóknak. Szívélyességük elfeledteti a város, a szállás, vagy a közlekedés hibáit. Indulás előtt több portált és beszámolót böngészve próbáltunk felkészülni a várható sokkra, az utazás végére már szinte magabiztosan cikáztunk a sajátos szabályokat követő autósok között. A helyi szimkártyát nem használtuk, a szállásokon és a vendéglőkben is ingyenes volt a wifi. Máig meggyőződésem, hogy Grúziában nem lehet eltévedni és egyedül is biztonságos az utcán álldogálni. Egy hét alatt lehetetlen bejárni az országot, és a látványosságok listája is foghíjas. Egyebek mellett egy csillagos éjszaka a Kaukázus valamelyik völgyében, a Prométheusz-barlang, a számtalan szakrális emlék és Gori, Sztálin szülőhelye is egy következő utazás célpontja lehet. Grúzia csodálatos, turista- és pénztárcabarát úti cél. Nem tökéletes, a vidéki területeken uralkodó szegénység, a posztkommunista országokra jellemző szellemépítmények és a kevés szemétkuka szemet szúr a turistáknak. Később azonban szinte teljesen elhalványulnak ezek az emlékek. Ugyanúgy, mint Batumiban a szállásadótól kapott helyi bor íze, amely először nem ízlett, de olyan szeretettel adta, hogy emészthetőbbé váltak tőle az alámondásos amerikai filmek, kevésbé fájdalmassá a leégett bőr és kacsalábon forgó palotává a befalazott ablakú hosztel szoba. Grúzia nem mindennapi úti cél, de mindene megvan ahhoz, hogy azzá váljon.