Emberek a tenger mélyén

Napjainkban senki sem tudja megmondani, mikor került sor az első merülésre, de az ember víz alá merülésének általunk vélt ábrázolása már egy Kr. e. 885-ből származó asszír domborművön látható. A feltalálók azonban csak a 16-17. században kezdtek olyan készülékekkel kísérletezni, amelyek lehetővé teszik a búvár szabad légzését a víz alatt.

A 16. század második felében új találmány tűnt fel: nyitott szájú búvárharangot engedtek le a mélybe, amely a súlyánál fogva függőlegesen süllyedt a vízben, így a belső térben csapdába esett a levegő. Az elsüllyedt hajókban rejtőző értékes tárgyak kiemelése jövedelmező üzletágnak bizonyult, s egyre újabb találmányokat hívott életre. 1828-ra kidolgozták a „Deane-féle nyitott búvárruhát”. A hozzá csatlakozó sisak a megfelelő kémlelőnyílásokkal a búvár vállára nehezedett, és hajlékony tömlő kötötte össze egy felszíni levegőforrással. Bár egyre erősödött az igény, hogy végre el lehessen vágni azt a „köldökzsinórt”, amely a búvárt összeköti az életfenntartó felszíni levegőellátó rendszerrel, a technika még nem állt azon a szinten, hogy kidolgozzanak egy önálló könnyűbúvár-légzőkészüléket.

A II. világháború folyamán a szemben álló felek zárt keringési rendszerű készülékeket használtak, amíg két francia feltaláló, egy tengerésztiszt és egy mérnök ki nem fejlesztett egy nyitott rendszerű, sűrített levegős légzőkészüléket. Jacques-Yves Cousteau kapitány és Émile Gagnan mérnök kifejlesztette az első biztonságos és kiváló hatásfokkal, automatikusan működő nyílt rendszerű önálló könnyűbúvár-légzőkészüléket. Így született meg az első akvalung (vízi tüdő), amellyel Cousteau sikeresen merült le 60 méter mélyre anélkül, hogy bármilyen káros utóhatást tapasztalt volna. A háború után az akvalung óriási népszerűségre tett szert. Hála a nyílt rendszerű légzőkészülék könnyű kezelhetőségének és az általa nyújtott kényelemnek, a szabadidős búvárkodás világszerte viharos gyorsasággal fejlődő sportággá vált. (o)