Arrogancia a la Hungaria

SZABÓ LÁSZLÓ

„Egy tea miatt ide ne jöjjön!” – mondja dühösen, immár magyarul a pincér a Hungária nevű Eurocity vonat étkezőkocsijában. A Pozsonyban felszálló két fiatal először értetlenül nézett, majd megértették: ha maradni akarnak, akkor mindkettőjüknek fogyasztani kell, legalább egy-egy teát. Ha mégsem, akkor „aufídezin”, ahogy a pincér mondja határozottan. Ezek után keserű szájízzel, de elfogyasztják az aranyáron mért teát.

Az arrogancia jellemző a nemzetközi vonatok étkező- vagy büfékocsijára, különösen az említett Hungária nevű, Budapest és Berlin között közlekedő vonaton. A magyar cég által üzemeltetett étteremben már „német árak” vannak, noha a vonat 12 órás menetidejéből csupán bő három órát van Németországban, a maradék nyolc és fél óra alatt Csehország, Szlovákia és Magyarország vágányain száguld. Egy kávé pl. 2,2 euró (68 korona), és az egyik legolcsóbb ital. Persze, ezért a pénzért nem jó minőségű presszót hoz a pincér, hanem nagy mennyiségben lefőzött, kétes minőségű feketét. Az ételek ára a csillagos eget súrolja, egy ebéd legalább 10 euró (301 korona), de akár 15 eurót is elkérnek. Igaz, az ételeket a helyszínen készítik, kivéve a leveseket, ezek általában forrázott „porlevesek”.

Még ilyen árak mellett is szinte mindig vannak a száguldó étteremben, ám ha valaki magyarul, szlovákul, esetleg csehül beszél, akkor a pincérek nagy része nem nagyon értékeli. Itt az igazi vendég a német, az borravalót is ad. A csóró többieknek úgy sincs pénzük, minek is jönnek ide.

A pincérek nagy része így visuzonyul az utazókhoz, nem mosolyog, szűkszavúságával is értésre adja, ki az úr a kocsiban. Persze, ezen a vonaton is vannak kedves pincérek, csak kevés van belőlük.

Egy másik eset is ezt bizonyítja. Tizenkét fős csoporttal mentünk az étkezőbe, dél körül járt az idő, mindenki ebédet szeretett volna rendelni. A pincér azt hitte, mindenki szlovák, így nem restellte asztalfoglalásunkat hangosan kommentálni a kollégáknak. Ezt még el is nézhettük volna, de az étel minősége finoman szólva is hagyott kívánnivalót maga után, ennyi pénzért különösen. Ki tudja, ha németek lettünk volna, mi kerül a tányérra, milyen díszítéssel. Mert amit elénk tettek, letehette volna Ancsi néni is, akit anno mosogatónak vettek fel a menzára, de ha sokan vannak, segít a tálalásban, díszítésben.

A Hungárián tehát ez jár, ennyi pénzért, ha nem németül szólal meg az ember.