A földi paradicsomban jártunk

Tíz évvel a szökőár okozta tragédia után már semmi sem látszik abból a pusztításból, amit a cunami 2004. december 26-án hagyott maga után a szigeten. Már csak a cunami esetére kijelölt menekülő- útvonal táblái és az emlékmű a tengerparton – mely nyolcméteres, vagyis pontosan olyan magas, mint amilyen magasra csaptak a hullámok – emlékeztet a borzalmas eseményre.

Rendezett part, gyönyörű, kristálytiszta langyos víz, megannyi helyi árus és kifőzde várja azokat, akik Phuket szigetén, azon belül is Patongon szeretnének üdülni. Az öböl körül szép, zöld dombok teszik még tökéletesebbé a partot. Egy hely, ahol nincs de. Minden úgy jó, ahogy van.

A hosszú, csaknem négy kilométeres parton csupán három sorban állnak napágyak és napernyők, így nincs olyan érzése a nyaralónak, hogy népfürdőben van. Igaz, az európai és afrikai szállodákra jellemző all inclusive hotelekkel ellentétben itt nem ingyenes sem az ágy, sem az ernyő (két euró naponta), ám ennek előnye, hogy mindig van hely, nem kell közelharcot vívni az ágyakért.

Délután a város főutcája mellett még egy kisebb tér volt, estére már műanyag székes étteremsor van a helyén. Mint kiderült, ez itt így szokás, minden este sötétedés előtt a teret szabadtéri éttermekké varázsolják. Finomabbnál finomabb ételek illata csapja meg a látogató orrát; csirke minden mennyiségben és módon elkészítve, sok chili és még több rizs. Az ízek isteniek. Már nem csodálkozom azon, hogy a helyiek naponta akár hétszer is étkeznek, és a legtöbbször éppen az ilyen utcai árusoknál. Nem árt azonban figyelni arra, hogy olyan ételt válasszunk, ami nem vagy csak nagyon kicsit pikáns, mert ez az, amit mi, európaiak még meg tudunk enni. Az utcai árusok az egész szigetre jellemzőek, gyümölcsöket, egytálételeket, leveseket, sült banánt, palacsintát és sok egyéb finomságot vehetünk tőlük. Az árak nem tükrözik a part népszerűségét, s bár szinte minden egyszer annyiba kerül, mint a fővárosban, Bangkokban, egy fél, friss ananász még itt sem kerül többe 20 bath-nál (1 euró = 38 bath), a parton elfogyasztott ebéd (rizs, csirke, egy üveg üdítő és friss gyümölcstál) ára pedig 100 bath.

Közlekedni a szigeten a tuk-tuk nevű motoros taxival a legegyszerűbb. Nem kifejezetten biztonságos, de kalandnak megteszi. Az egész sziget egyébként olyan, mint egy tuk-tuk parkoló. Mivel Thaiföldön járunk, nincs turizmus szexturizmus nélkül, igaz, sokkal visszafogottabb formában, mint Bangkokban. Itt masszázsnak álcázva kínálják a lányok a szexet. Különösen a város egyik fő szórakozóutcájában, a Bangla roadon jellemző ez, de szinte mindenhol megtalálható ez a „helyi szolgáltatás”. Az ártatlan turista persze nem tudja, mivel végződhet egy thai masszázs. Egyszerűen csak el kell utasítani, és kész. Mármint, ha tényleg el akarja valaki utasítani. Megjegyzendő, Thaiföldön van Ázsiában a legtöbb HIV-fertőzött, ami főleg a „fejlett” szexipar eredménye, nem árt tehát óvatosnak lenni.

De ugyanitt van olyan szalon is, ahol már az ajtóban figyelmeztetnek, itt valóban csak masszázs lesz, itt nincs szex. Be is fizetünk egy igazi thai masszázsra, pár perc, és már adják is ránk a ruhákat, és már fekszünk is az ágyon. A lányok erősek, ügyesek. Sokszor azt sem tudjuk, hol van a lábunk, és ami a fejünk fölött van, az a karunk, vagy már a lábunk. Szinte összehajtogatnak bennünket, hogy aztán egy kicsit átsétáljanak rajtunk. Az egyórás masszázs (300 bath) után megújulva térünk vissza az utcára, hogy egy helyi szórakozóhelyen legurítsuk a helyi sörök legjobbját, a Changot, amelynek alkoholtartalma elég magas, 6,4 százalékos, kiszerelése pedig 6,4 decis, úgyhogy egy éppen elég ahhoz, hogy az esti harminc fokban szelíden fejbe vágjon.

Phi Phi szigete ismerős lehet azoknak, akik látták már a Part című filmet Leonardo di Caprio főszereplésével. Két Phi Phi van: kicsi és nagy. A filmet egy igazi trópusi paradicsomban forgatták kis Phi Phi szigetén. A paradicsomba vezető út szintén csupa földi szépséggel van kikövezve. Több kisebb szigeten, lagúnában megállunk, hogy megmártózzunk a kellemes hőmérsékletű, kristálytiszta vízben, hogy aztán megérkezzünk Maya Bayre, a földi paradicsomba. Türkizkék tenger, hófehér homok, a vízből elénk magasodó fákkal borított sziklaképződmények, dzsungelszerű erdő pálmákkal és korallok várnak bennünket.

Azonnal fel is vesszük a búvárszemüveget, hogy felszíni búvárként (divatos angol kifejezéssel snorkling) megcsodáljuk a tenger élővilágát. A fehér homok, a parton lévő hajók látványa szinte minden turistát arra késztet, hogy azonnal lencsevégre kapja a tájat és magát e mesevilágban, hiszen a világ egyik legszebb partján vagyunk. Csak a majmok tréfálnak meg bennünket. Nagy Phi Phin megállunk a majomparton, ám a beígért majmok helyett csak a fehér homok, a zöld növényzet és a kék víz vár bennünket. A majmok – úgy látszik – disszidáltak.

Eddig nem értettem, miért térnek vissza sokan szinte évente Thaiföldre, szigeteire, tengerpartjára. Most már tudom a választ: mert ez egy olyan ország, ahova, ha valaki egyszer beteszi a lábát, szinte biztos, hogy nem az lesz az utolsó alkalom. Ízletes ételek, finomabbnál finomabb gyümölcsök, mesés táj, kedves, barátságos vendéglátók, kiváló minőségű szállodák, nyüzsgő éjszakai élet és megannyi élmény várja évről évre a visszatérőket, no meg azokat, akik először érkeznek a mosoly országába. Abba az országba, ahol nincs de. Minden úgy jó, ahogy van.