„Négy órát vártam, hogy pár percet beszélhessek Hosszú Katinkával”

A legkedvesebb interjúalany?

A műkorcsolyázó Brian Joubert, akinek első Eb-címétől az utolsó olimpiai kűrjéig végigkísérhettem a pályafutását, és a futballkapus Novota János, aki mindig készségesen nyilatkozott, a legkellemetlenebb szituációkban és a legnagyobb ünneplés közepette is.

A legnehezebben megszerzett interjú?

A riói olimpián négy órán át vártam a Magyar Házban, hogy beszélhessek az akkor már háromszoros olimpiai bajnok, egyszeres olimpiai ezüstérmes Hosszú Katinkával. Pont akkor ért el a szokásos olimpiai betegség, lázas voltam és folyt az orrom, delíriumközeli állapotban voltam. Három percet kaptam. Végül hét percig beszélgettünk, de a kimerültségtől már nem tudtam normálisan kérdezni.

A legkínosabb baki?

Egyszer egy régiófocis cikkben összekevertem két falu nevét (Ipolyszakállos, Ipolykeszi), máskor egy héttel korábban harangoztam be egy pozsonyi úszóversenyt. Erre a biztonság kedvéért el is mentem, csak az uszoda ajtajánál döbbentem rá, hogy valami nem stimmel.

A legviszontagságosabb utazás?

Néha úgy érzem, egyszerűbb eljutni Rióba vagy Pjongcsangba, mint Pozsonyon belül bárhová. Keringtem már Ligetfaluban egy kocsmát keresve, ahol a Budapest–Bamako ralira készülő versenyzők tartottak sajtótájékoztatót. Végül egy építkezésnél igazítottak útba, persze a munkások remekül szórakoztak azon, hogy egy lány kedd délelőtt tízkor kocsmát keres. A sajtótájékoztató egyébként szerdán volt.

A legrázósabb helyzet?

Kérdezték már tőlem, hogy nem félek-e esténként egyedül a városban, de igazán rázósnak mindig azokat a helyzeteket éreztem, amikor közel jártam hozzá, hogy elúsztassam a lapot (vagyis későn küldjem nyomdába). Időről időre rémálmaim is vannak erről.

A legnagyobb újságírói álom?

A helyszínről tudósítani egy szlovákiai magyar sportoló olimpiai győzelméről.