Múltidézés a kollégák szemével – I. rész

Szerkesztőségi összejövetelek, fordítandó pártdokumentumok, vérre menő viták – az Új Szó-sok élete a múltban is mozgalmas volt. Összeállítás kollégáink emlékeiből, első rész.
ÚJ SZÓ ONLINE

2018. december 13. 09:52

Magyarul – ez volt a legfontosabb

Hatodik éve vagyok nyugdíjban, de máig szoktam az Új Szóval álmodni, ami nem is csoda, hiszen közel negyven évig a lapkészítés töltötte ki az életemet. De sosem a későbbi, modernebb épületekhez fűződnek az álmok, hanem az igazihoz. A Gorkij utca 10-hez. Miként az angolok ismerik a híres miniszterelnöki rezidenciát, a Downing Street 10-et, úgy a felvidéki magyarok többsége is hallott a Gorkij utca 10-ről, hiszen az Új Szó fénykorában, a hetvenes években elérte a 90 ezres példányszámot is. Ebből akkoriban azt a következetetést vontuk le, hogy nagyjából minden magyar családhoz eljutott a lap. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a Vasárnapból száz-száztíz ezer is elfogyott. Ez utóbbit ugyanazok szerkesztették, mint a napilapot, a két szerkesztőség csak jóval a rendszerváltás után vált többé-kevésbé külön. 

A Gorkij utca 10. kissé lestrapált öreg épülete körfolyosóival, eldugott zugaival a szó békebeli értelmében vett igazi redakció volt. Nem számított, hogy villanyoltás után talpunk alatt ropogtak a svábbogarak, hogy az egyik elromlott férfivécé előtt állandó volt a pisiszag. Mert mi akkor voltunk fiatalok. Jó volt ott lenni, néha haza sem akaródzott menni. A Gorkij utca 10-ben még volt igazi közösség, igazi barátságok köttettek, nagy – titkolt és kevésbé titkolt – szerelmek születtek. Az ütött-kopott bútorok, az írógépek ropogása sajátos hangulatot árasztott. Nagyokat lehetett beszélgetni, csöndesen kvaterkázni vagy jókat mulatni. 

És természetesen ment a sztorizgatás, mindenről és mindenkiről. A nyomdafestéket tűrők – ebből van kevesebb – közül P bácsiról (a ma is élő rokonok miatt nevezzük így), aki percekig ácsorgott átellenben, a Pravda épületében a lift előtt három emberre várva, mert a felvonó ajtajára az volt kiírva (szlovákul), hogy „Csak négy személy részére”. Vagy a magát az Új Szó koszorús költőjének tartó fűzfapoétáról, aki a szövetkezetesítés éveiben lement falura riportot csinálni, s megkérdezte a parasztembert: bátyám, mennyit ad ez a tehén? Mire az öreg: ez, semmit, merthogy ez bika, nem lássa? Nem látta. 

Nem elhanyagolható: a szerkesztőséggel szemközt volt a Tuzex, mindig láttuk, mikor kaptak friss árut. Emlékeztetőül: a Tuzexben lehetett boniért nyugati cuccokat, női csipkecsodákat, farmert, bolyhos pulóvert, holland kakaót és csokit venni. Bonit pedig mutyiban, az üzérektől is lehetett szerezni. 

Az Új Szó alapító atyái és anyái – közülük ma már senki sem él – elmondták nekünk, kezdő fiataloknak, mennyire boldogok voltak, mennyire büszkék voltak arra, hogy a háború, majd a magyarüldözés, a kitelepítések borzalmas évei után először lehetett magyarul írni, és azt ki is nyomtatták. Ma biztosan furcsának tűnik, de eleinte szinte mindegy volt, hogy mit, a lényeg az volt, hogy magyarul. A felvidéki magyar értelmiséget szinte lefejezték, nem volt kiből-miből válogatni, kezdetben olyanokból is megpróbáltak újságírót faragni, akiknek nem volt hozzá semmi tehetségük. Némi iróniával: de ezt legalább magyarul tették.

Malinák István

Malinák Pista

Nagy család

Gorkij utca 10., az Új Szó szerkesztősége. Amikor először beléptem a kapuján, írógépek kattogását hallottam. Ez a hang a mai napig megmaradt az emlékezetemben.

Hogy milyen volt a szerkesztőségi lét? Jó! Húszéves voltam akkor, az Új Szó is húsz. Nehéz ennyi év távlatából valamit kiemelni. Az idő múlása mindent megszépít, szokták mondani.

A kollektíva befogadott. Egy nagy család voltunk, segítettük egymást, de vitatkoztunk is, nehezteltünk egymásra, ahogy egy családban lenni szokott.

Majd eljött a költözés ideje. Minden megváltozott: a hely, az írógépet felváltotta a számítógép, ami minden beíró munkáját megkönnyítette, a beosztásom is megváltozott, az évek során három főszerkesztő mellett dolgoztam. Majd jött a 2000. év és a Vasárnap.

Azért megosztom az olvasókkal egyik elírásomat. Csokonai Vitéz Mihály Reményhez című versét kellett begépelnem, s úgy látszik, munka közben is arra gondoltam, amit nagyon szeretek: „földiekkel játszó égi sütemény…”

Császár Klára

Császár Klára

A „mindenes”

Harminc évet dolgoztam le az Új Szó szerkesztőségében mint gépírónő, „mindenes”. Ez a „mindenesség” abban nyilvánult meg, hogy ha helyettesíteni kellett valamelyik kolléganőt vagy akár a főszerkesztő titkárnőjét, Tóth Ágit, akkor erre ott voltam én. Nyugodtan mondhatom, hogy ez volt életem egyik legjobb időszaka, holott, mint minden munkahely, ez sem volt vitáktól mentes. Amikor bekerültem a kulturális rovatba gépírónőnek-titkárnőnek, a sok munka ellenére úgy éreztem, megérkeztem. Az akkori rovatvezetőtől, Szilvássy Jóskától mint frissen érettségizett, vadóc leányka, nagyon sokat tanultam, amit a későbbiekben is hasznosítani tudtam. Bodnár Gyuszi(ká)tól és Tölgyessy Marikától a magyar helyesírás csínját-bínját sajátíthattam el. Boldog voltam, hogy ilyen remek kollektívába kerültem. Volt olyan helyzet, amikor valaki az irodából telefonálni szeretett volna, előbb szólnia kellett, hogy álljak le a „fegyverropogatással”, gépeléssel, mert nem értenek semmit. Örülök, hogy annak a régi csapatnak a tagja lettem. 

Fekete Gabi

Fekete Gabi

A hír szent

1989 májusától 2001 január végéig voltam az Új Szó szerkesztőségének tagja, és az itt eltöltött több mint tíz esztendőre, valamint a további másfél évtizedes külsős együttműködésre máig jó érzéssel emlékezem. Elsősorban azért, mert ebben a közösségben számtalan tehetséges, értelmes, nyitott, a dolgokat sokszor sajátos szemszögből szemlélő és értékelő embert, kollégát ismerhettem meg – nemcsak az újságírók között, hanem a grafikusok és az adminisztratív dolgozók között is, akikre máig szeretettel és tisztelettel gondolok. Az akkori munkával kapcsolatos emlékek között kitörölhetetlenül megmaradtak: a gyakran heves szerkesztőségi viták és csetepaték a belőlük levonható tanulságokkal együtt, a késő éjszakába nyúló spontán közös ünneplések. A rendszerváltás napjaiban érezhető „hogyan tovább” feszültségét oldó lelkes csapatmunka, amit a betegszabadságon levő kollégákat is helyettesítve kellett elvégezni. A többszöri tulajdonosváltással kapcsolatos bizonytalanság, a számítógépes szerkesztőségi rendszer bevezetését és működtetését kísérő várakozások és ellenérzések emléke mára el is halványult, ugyanakkor jó érzéssel tölt el az a tudat, hogy a közvetlenül a rendszerváltás után megfogalmazott és elfogadott szerkesztőségi alapelvek szellemének megvalósításában én is részt vehettem, s hogy a függetlenséget jelképező „a hír szent, a vélemény szabad” elvét alapjában véve – a tűréshatáron belül – máig sikerült megtartani. Ennek további megőrzéséhez újabb sikeres 70 esztendőt kívánok a lap összes munkatársának.

T. Szilvássy László

TSZL
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Mucusnak a hírszerzés segített a csajozásban?

Érsekújvár: a hóban fekve találták meg az eltűnt nőt

Több harmadosztályú út javítását tervezik Nyitra megyében

Megújult a kaszárnya déli szárnyának teteje is

Modellektől lopott, manipulált képekkel csábította Alena Zs. Glváčot

Fucsovics továbbra sincs a DK-csapatban

Legfrissebb galériák
Olvasta már?