„Magyar benne minden betű” – a legmeghatóbb olvasói levél

Tisztelt szerkesztőség!

Amikor megjelent az Új Szóban a nagy 70-es, abban a pillanatban eszembe jutott egy régi dolog. 

Kilenc és fél éves voltam, amikor egy szép napon megjött a Pozsonyban lakó nagybácsim, aki akkor az orvosi egyetemen tanult. A hazajövetele szokványos volt, de az ajándék, az nem. Hozott nekünk három darab újságot, az Új Szót. Ez akkoriban volt, amikor az Új Szó szerkesztése megindult. 

A nagybácsi boldogan magyarázta, hogy ez az újság a miénk, nekünk írják, ez napilap stb. Anyukáék összehívták a szomszédokat, rokonokat, jó ismerősöket, és nagy volt nálunk az öröm. Én mint gyerek együtt örültem mindenkivel. Én ebből csak annyit értettem meg, hogy ezt értékelni kell – ez a miénk, ez az újság magyar, magyar benne minden betű. 

Azon az estén a nagybácsi felolvasott a sok népnek. Ajánlotta megvételre is, de az volt a válasz, hogy orvosságra sincsen pénz, nem még ilyen szép újságra. A jó emberek így mondták: „Neked, fiam, biztos van rá pénzed.” Ő széles mosollyal azt mondta: „Nekem sincs pénzem.” „Akkor mit eszel?” – kérdezték. „Én estefelé körüljárom a külvárost, és ha látok öregeket ásni-kapálni vagy bármit dolgozni, szólok, hogy én azt megcsinálom. A munka után adnak enni, vagy éppen ajándékba paprikát, paradicsomot, gyümölcsöt, és mindenki jól jár.”

A nagybácsimnak később sikerült bejutnia éjszakai munkára a nyomdába, és akkor egy kis pénz is lett, és még Isten segítségével el is végezte az orvosi egyetemet. Hogy éhesen-e vagy sem? Az nem lényeg.

Kaptunk egy magyar nyelvű napilapot, és sikerült orvossá nőnie. Édesanyám családjának és a falu népének ez a két nagy öröme lett: az Új Szó és a falubeli orvos fiú, aki hazahordta a régi újságot is. Az nekünk mind új volt, az anyanyelvünkön volt írva. Majd egy pár év után mi is járattuk az újságot.

Aztán jó pár év múlva férjhez mentem, és a férjem megrendelte nekünk, sok éve már a fiam és a lányomék is veszik, olvassák és értékelik. Sok mindent megtudunk belőle. A tisztelt szerkesztőségnek szeretném hálámat kifejezni, az egykori és mostani munkatársaiknak erőt, egészséget kívánok ehhez a nehéz munkához.

özv. Veres Istvánné, Feled

A megható levélre reagálva személyesen is felkerestük feledi olvasónkat, Veronka nénit, aki nem számított látogatásunkra, de készségesen megosztott velünk további részleteket is a történetből. „Nagymamámnak öt gyereke volt, de nem volt sok pénze. A nagybácsim minden áron főiskolára akart menni, és el is ment, hogy hogyan utazott, a vonat tetején vagy hogy, azt nem tudjuk. Az iskola elvégzése után egy darabig Pozsonyban volt orvos, de aztán hazajött Nagykaposra mint körorvos. A felesége hét nyelven beszélt, Katalin cárnő negyedik leszármazottja volt, neki szűk volt ez a közeg, ezért végül visszamentek Pozsonyba” – idézte fel a múltat Veronka néni, aki Kelet-Szlovákiából származik, és tanár férje révén került Feledre. Amikor megismerkedtek, a férje Nagykapos Veskóc városrészében tanított, majd áthelyezték Abarára. „Színdarabokat szervezett, énekkart vezetett, maga Vass Lajos is eljött hozzá Pozsonyból, mert oda is eljutott a kórus híre. Az édesapja azonban nem akarta keleten hagyni, mivel Kerekgedéről származott, így 55 éve már, hogy idejöttünk Feledre.” Veronka néni 30 évig a rimaszombati gyermekotthonban dolgozott nővérként. Az Új Szó az egész életét végigkíséri: „Minden nap este nyolc után veszem kézbe az újságot, és olvasom néha éjfélig is.”