Szurkolók nélkül mit ér a futball?

A folytatás azonban egyelőre nem hivatalos, továbbra is a német kormánytól és az összes szövetségi állam jóváhagyásától függ, és a Bundesliga küzdelmeit felügyelő DFL vezérigazgatója szerint a május 9-i dátum „egyelőre csak feltételezés és még messze nem biztos”. 

A DFL csütörtöki sajtótájékoztatóját követően a liga hivatalos honlapján megjelent közlemény tartalmazza azokat a kereteket, feltételeket, amelyeket a csapatoknak be kell tartaniuk, ha folytatódik a bajnokság – akár május 9-én, akár később.

Nem könnyű az újrakezdés

Az újrakezdés során maximum 322 ember közreműködésére lesz szükség egy mérkőzés megrendezéséhez: 213 – főként a mérkőzés zavartalan lebonyolításáért felelős – személy lehet a stadion területén belül, ők a pálya szélén, illetve a lelátókon helyezkedhetnek majd el, míg további 109 biztonsági ember a stadionon kívül arra fog felügyelni, hogy ne juthassanak be szurkolók a lelátóra.
Továbbá: a 18 csapat 1100 játékosát rendszeresen vizsgálni, tesztelni fogják koronavírusra, a korábbinál szigorúbb higiéniai intézkedéseket vezetnek be – mint például a kézfertőtlenítők elhelyezése a pálya szélén –, és arról is döntés született, hogy a játékosok saját maguk mossák majd ki a mezüket a mérkőzést követően.

Abban az esetben, ha esetleg egy játékos koronavírustesztje pozitív eredményt hozna, azt természetesen jelentik a hatóságoknak, és onnantól fogva az ő ügymenetük szerint kezelik a játékost, ugyanakkor a fertőzött labdarúgó csapatát nem helyezik automatikusan karanténba.

A liga készen áll

„Ha május 9-én kell kezdeni, akkor készen fogunk állni, ha később, akkor is. Mi csak a rendszert, a megfelelő kereteket biztosítjuk – számolt be a Kicker a DFL csütörtöki videókonferenciás sajtótájékoztatóján reagáló Christian Seifert szavairól, aki elárulta, a liga elsődleges célja továbbra is a 2019–2020-as bajnoki idény pályán történő lejátszása és befejezése. – Ha esetleg elmaradna az idény hátralévő része, úgy a Bundesliga a koronavírus-járvány áldozata lenne. Ezt pedig mint a futballklubok képviselője nem engedhetem, és nem is lehet a célom” – fogalmazott a Német Futball-liga (DFL) vezérigazgatója.

A DFL ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy ha júniusig nem indul újra a bajnokság, az több első és másodosztályú klub számára bizonytalan pénzügyi jövőképet jelentene, sőt egyes egyesületek életben maradását is veszélybe sodorná.

Ez bizonyosan nem fordulhat elő a Borussia Dortmunddal, de azért ők sem boldogok. Amennyiben ugyanis a német labdarúgó-bajnokság idénye a koronavírus-járvány miatt zárt kapuk mögötti találkozókkal ér véget, úgy saját stadionja hátrányt jelenthet a BVB számára – fejezte ki aggodalmát a klub.

Üresen kong

„Ha hirtelen nem áll mögötted a több mint 80 ezer támogató szurkoló, ebből csak a déli lelátón 25 ezer, az egyértelműen nem előny” – nyilatkozta a klub képviseletében Sebastian Kehl szerződésekért felelős igazgató a Sport Bild hetilapnak. A Signal Iduna Park 81 365 néző befogadására alkalmas, és a fekete-sárgák hagyományosan közel telt ház előtt játsszák a hazai összecsapásaikat. Pályaválasztóként a Borussia Dortmund szerepel a legjobban a bajnokságban, saját közönsége előtt egyedüliként veretlen még: kilenc sikere mellett háromszor játszott döntetlent.

A Bundesliga 25 forduló után szakadt félbe a világjárvány miatt, és egyelőre április 30-ig szünetel. Fritz Keller, a német szövetség (DFB) elnöke hétfőn a zárt kapus mérkőzések szükségességét hangsúlyozta.

„Nyilvánvaló, hogy a nézők nélküli meccsek kezdetben nagyon szokatlanok lesznek a játékosok számára, főleg hazai környezetben” – tette hozzá Kehl.

A tabellán második Dortmund hátránya négy pont a legutóbbi hét kiírásban győztes Bayern München mögött. A hátralevő kilenc fordulóból öt alkalommal otthon lépne pályára a BVB, amely fogadná még többek között az éllovas bajor gárdát, valamint a nagy regionális rivális Schalkét.
Márpedig a labdán kívül a futball legfontosabb tartozéka a szurkoló.

A foci szíve-lelke

Nem mondom, a kocsmai meccsnézés is jó, de az igazi szurkoló ott él, hemzseg, lüktet, tapsol, kiabál, szotyizik és bosszankodik a lelátón, szidja a bírót, és azonnal cserét követel a hozzá nem értő edzőtől, a meccs végén pedig dühöng, ujjong vagy ünnepel, míg mások az öklüket rázzák. A meccs tétjétől, értékrendünkben elfoglalt helyétől függően mindannyiunkban több szurkoló is lapul.

Kezdetnek vannak ugye a vérmes drukkerek, szerintem illik velük kezdeni, mert a vérmes drukker úgymond veszedelmes típus, lármás, télen pálinkával melegít, nyáron krigli söröket gurít le, miközben egyik cigarettát szívja a másik után. Végig aktívan vesz részt a mérkőzésen: dirigál, vezényszavakat pattog, én megmondtam előre, hogy ez lesz, a kapussal együtt húzza le a beadást, és az ő lába is lövésre lendül, ha ziccert lát. Mindenkit ismer, a szomszéd szektorba is átkurjant, ha ismerőst lát, de folyamatosan szóval tartja a körülötte helyet foglaló ismeretleneket is.

A vérmes szurkoló kifejlett példánya a fanatikus. Ő az, aki lerohan a lelátóról, és a félidőben vagy a meccs végén várja a levonuló csapatot, hogy homlokon csókolja a győztes gólt szerző középcsatárt, vagy éppen széttöri esernyőjét a spori hátán, ha nem úgy alakult a mérkőzés, ahogy ő azt előre kikombinálta.

A túloldalon a flegmák támasztják a kerítést. Ők mindenkit lefegyvereznek állítólagos jól informált helyekről beszerzett biztos adataikkal, és ezért rezzenéstelen arcizmokkal fogadják a leghajmeresztőbb eredményeket is. Komolyan veszik a labdarúgást, de nem alacsonyodnak odáig, hogy egyik vagy másik csapat szurkolóivá váljanak, hiszen az sértené objektív tudásuk büszkeségét. Minek szurkolni, ha mindent előre tudsz.

Vannak az úgynevezett fogadalmat tévő szurkolók. Ha csapatuk vereséget szenved, vagy agyondédelgetett sztárjuk enerváltan, kedvetlenül játszik, máris végletes fogadalmakra törnek mély letargiájukban. Ide a rozsdás bökőt, ha én még egyszer meccsre jövök! Ez azonban csak csapatuk következő meccséig érvényes kijelentés.

Vannak a kedélyesek, akik egyszerűen szórakozni akarnak a pénzükért, nekik minden jó. Méltányolják a szép megoldásokat, a szívszaggató vágtákat, mulatnak a játékvezető sületlenségén, és nem kapnak agyérgyörcsöt, ha beintik a lest. Nem komoly sportemberek, a meccs lefújását követően változatlan komfortérzettel folytatják a kedélyeskedését a presszóban vagy egyebütt.

Borzalmasak tudnak lenni a laikusok, akik eleinte kíváncsi kérdezősködéssel agitálják a többieket, de rövidesen mindenki leinti őket. Utóvégre senki sem blamálhatja magát azzal, hogy nyilvánosan magyarázza, mi a futball, talán még azt fogják hinni, ő hozott ilyen társat a lelátóra.

Rokonszenves típus a csendes szurkoló, akinek hű társa a karfa. Tudja, jól jön az, ha bele kell kapaszkodni valamibe, sőt görcsösen markolni kell valamit, ha veszélyes helyzet teremtődik a kapu előtt. Idegességtől vagy boldogságtól reszketve számolja a perceket, bárhogy is áll a meccs, nem szól, csak reménykedik, és aggódik a jövőért, de valahogy elvegetál a következő vasárnapig, és akkor újra elölről kezdi. Mint mi, mindannyian.  

És vannak persze az ultrák

Olaszországban az 1960-as évek elején bukkantak fel, amikor az egyesületek jelentősen leszállították a stadionok bizonyos szektoraiba szóló belépőjegyek árát, Brazíliában már korábban, az 1930-as években megjelentek a szervezett, jellemzően erőszakos szurkolói csoportok, a torcidák. A legfélelmetesebb ultramozgalmat ugyanakkor egy országgal arrébb, Argentínában kell keresnünk: ők a barra bravas gyűjtőnéven emlegetett fanatikusok, akik gyakorlatilag minden klubnál úgy szerveződnek és működnek, mint egy maffiaszervezet, és jelentős beleszólásuk van az egyesület belügyeibe.
Az ultrák ugyanakkor nem ritkán bálnaszívvel vannak megáldva, és a klub megmentőivé léphetnek elő, mint ahogy az Törökországban is történt, de ahhoz, hogy megértsük a történetet, először tisztázni kell, mi az a „casual.”

A casual huligánok szubkultúrája Angliában jelent meg az 1980-as években. Tulajdonképpen ugyanolyan kikötői nehézfiúk voltak, mint a többiek, csak kifinomult ízléssel áldotta meg őket a sors, ezért a kor leglazább, szupermenő cuccaiban jártak (Stone Island, CP Company, Lacoste, Sergio Tacchini, Fila, Fred Perry, Lyle & Scott). Meg persze azért is, mert a klubszínek helyett utcai ruhát viselve könnyebb volt eltűnniük a rendőrök szeme elől, vagy elvegyülni a rivális bandák tagjai között. A méregdrága designer cuccok beszerzése is egész könnyen ment. Ha például egy brit kupacsapat kontinentális ellenfelet kapott, rendkívüli módon megugrott a bevásárlóutcák forgalma Párizstól Rómáig, szinte kifosztották az üzleteket, ha érthető a képes beszéd – mint például az 1984-es BEK-döntő (1984. május 30., AS Roma–Liverpool 1–1, tizenegyesekkel: 2–4) alkalmával, amikor a Liverpool-drukkerek rendeztek bálabontást a Via del Corsón.

Lényeg a lényeg, ezek a keményvonalas huligánok is tudták, hogy aki az apja ballagási öltönyében megy csajozni, az sikeres ember nem lehet. Ezért nemhogy nyomták a casual hooligans vonalat, de a legmenőbb arcok saját szurkolói brandet alapítottak. Így például a világ legnagyobb ultracsoportja, a mára százezer tagot számláló ultrAslan (Az ultra és az Aslan, vagyis oroszlán szavak összevonásából), a Galatasaray-keménymag is beszállt a ruhabizniszbe. A Galata egy olyan klub, amelynél, fogalmazzunk úgy: hullámzó a költségvetési fegyelem. A ’80-as években is éppen egy menetrendszerű csőd közelében tántorgott, mikor az ultrAslan ingyen a klubnak ajándékozta saját oroszlános szurkolói brandjét, aminek akkori értéke nagyjából egymillió dollár volt.

Az oroszlán egyébként az ultrák kedvelt szimbóluma. Olyannyira, hogy az első európai ultracsoport is az állatok királyából merített erőt és ihletet: az AC Milan erős emberei Fossa dei Leoni (FdL, avagy az Oroszlán barlangja) néven alakultak meg 1968-ban.