Rég esedékes az izraeli számadás pillanata

Annak ellenére, hogy Jered ma egy gyilkosság gyanúsítottja, az izraeli szélsőjobboldal egy emberként állt ki mellette. Itamar Ben-Gvir, az Otzma Jehudit vezetője, aki nemzetbiztonsági miniszterként a lövöldözés rendőrségi kivizsgálásáért felelős, egyenesen „hősöknek” nevezte a gyanúsítottakat.

Mi’tan meggyilkolása, valamint a ciszjordániai Hawara faluban februárban lezajlott telepeslázongások pontosan kiajzolják a Netanjahu koalícióját mozgató erőket. Míg a nemzetközi megfigyelők gyakran úgy tekintenek az izraeli igazságszolgáltatás kormány általi kiherélésére, mint Netanjahu tervére, amelynek legfőbb célja, hogy a régi-új miniszterelnök kiszabaduljon az ellene indított korrupciós per szorításából, a kormány napirendjét a szélsőséges szövetségesei határozzák meg.
Netanjahu szélsőjobboldali partnerei nyíltan támogatják a zsidó felsőbbrendűség eszméjét és a belföldi terrorizmust. Büszkén hirdetik Meir Kahane néhai rabbi és a Kneszet egykori tagja elképzeléseit, aki a palesztinok kiűzését szorgalmazta a megszállt területekről, és akinek radikális javaslatait a Likud (Netanjahu saját pártja) egyik prominens tagja az 1935-ös nürnbergi törvényekhez hasonlította.

A zsidó felsőbbrendűség híveinek nagyrészt közömbösek Ne­tanjahu jogi problémái. Számukra Netanjahu csupán egy hasznos idióta, aki segít elhárítani azt a néhány fennmaradó akadályt a zsidó telepek terjeszkedése és a palesztinok elleni katonai fellépés fokozása elől. Az ő elsődleges céljuk Ciszjordánia annektálása.
Sok szélsőjobboldali törvényhozó nyíltan vállalja a meggyőződését. Simcha Rothman, a Kneszet alkotmány-, jogi és igazságügyi bizottságának az elnöke, aki kulcsszerepet játszott az úgynevezett bírósági puccs előmozdításában, maga is telepes, akinek Pnei Kedemben levő otthonát az illegális építkezések elleni fellépés lebontással fenyegeti. Bezalel Smotrich pénzügyminiszter, aki a megszállt területeken a polgári közigazgatást irányító testületet is felügyeli, hasonlóképpen telepes, és az annektálás meggyőződéses szószólója.

2017-ben Smotrich nyilvánosságra hozta a Ciszjordánia teljes annektálásáról szóló tervét, amelynek értelmében a palesztinoktól megvonnák a szavazati jogot, a tiltakozókat pedig deportálnák. Smotrich elismerte, hogy javaslata „demokratikus deficithez” vezethet, de szükséges áldozatként racionalizálta a gyakorlatilag apartheidet takaró eljárást.

Nem is olyan régen ezek a politikusok marginális figurák voltak. Az Otzma Jehudit évekig egyetlen parlamenti helyet sem tudott elnyerni, mígnem Netanjahu meggyőzte a pártot, hogy a 2022-es választás előtt kössön szövetséget a Smotrich vezette Vallásos Cionizmussal, és a közös lista végül 14 mandátumot ért  (120-ból).

De a „marginális” jelzővel nem tudjuk megragadni a tágabb kontextust. Valójában minimális a különbség – ha egyáltalán van különbség – ezeknek a rasszista pártoknak és Netanjahu Likudjának az álláspontja között. Vegyük például Jariv Levin (Likud) igazságügy-minisztert, a bírósági puccs tervezőjét. Levin több javaslatot is támogatott a „szuverenitás alkalmazására” (ez az eufemisztikus kifejezés az annexióra) a megszállt területeken. Miközben azt magyarázta, miért támogatja az úgynevezett bírósági puccsot, minden általa felhozott példa az izraeli megszállás fenntartásáról szólt. (A Netanjahu-kormány „igazságügyi reformjának” – a terv kritikusai szerint: a bírósági puccsnak – egyik kulcsfontosságú pontja szerint a jövőben a legfelsőbb bíróság nem minősítheti a kormány vagy egyes kormánytagok döntését „észszerűtlennek”. Izraelnek nincs írott alkotmánya, a legfelsőbb bíróság így fontos kontrollt gyakorolt a kormányzat felett, megsemmisíthette a jogi szempontból aggályos döntéseket – a szerk. megj.)

Izrael autokratikus irányba sodródása egyértelműen a megszálláshoz kötődik. A folyamatban levő bírósági puccs nemcsak egy hatalomra éhes vezető eltökéltségét tükrözi, aki el akarja kerülni a számonkérést, hanem pontosan mutatja a telepesek által vezérelt erőfeszítést is, amely arra irányul, hogy a Jordán folyó és a Földközi-tenger közötti területen apartheidrendszert hozzanak létre. És a megszállás az, ami elősegítette az olyan, korábban periférikus figurák üstökösszerű felemelkedését, mint Ben-Gvir és Smotrich.

Példaértékű a 2022-es választás története. Izrael még mindig a zsidók és arabok között 2021 májusában kirobbant erőszakhullámtól szédelgett. A zavargások azzal kezdődtek, hogy a palesztinokat kilakoltatták a kelet-jeruzsálemi Sejk Dzsarra negyedből, aztán az események gyorsan elfajultak, és Gázában a Falak őrzői hadműveletbe torkolltak, ami több száz áldozatot követelt – és további  zavargásokhoz vezetett Izrael több, vegyes lakosságú városában. Sokakat megdöbbentett az erőszak mértéke, és fogékonynak bizonyultak Ben-Gvir szavaira, aki egyebek mellett azzal jött, hogy „megmutatják az araboknak, ki itt az úr valójában”.

De Ben-Gvir retorikája azért is visszhangra találhatott, mert Izraelben régóta a „konfliktusmenedzsment” a preferált nemzetbiztonsági megközelítés. E logika szerint, mivel a palesztinokkal való béke elérhetetlen, a status quo fenntartása a legjobb megoldás Izrael számára. Az izraeliek éveken át közömbösen szemlélték a békefolyamattól való stratégiai elmozdulást, főként azért, mert a palesztinok viselték a teher nehezét. De a konfliktusmenedzsment olyan, mintha a futótüzet akarnánk menedzselni: amikor a szél megfordul, a lángok felénk fordulnak.

És pontosan ez történt 2021 májusában. Mivel az izraeli ellenzéki pártok többsége még a palesztinok létezésének az elismerését is messziről kerüli, az egyetlen megoldás a szélsőjobb által kínált megoldás volt. Bár Smotrich apartheidre hajazó terve gyerekes, veszélyes és visszataszító, valami olyasvalamit adott az izraelieknek, amit a politikai reprezentáció nagy része már meg sem próbált felkínálni: egy lehetséges megoldást.

Izrael évtizedek óta próbálja menedzselni a konfliktust, ám ehelyett a konfliktus menedzseli Izraelt.

S ugyanúgy, ahogy megtanulták elfordítani a fejüket és nem meglátni a megszállt övezetekben napirenden levő szörnyűségeket, sok izraeli csak simán provokátornak tekintette Ben-Gvirt, és inkább nem vett tudomást a kahanista meggyőződéséről, annak veszélyes következményeiről, ahogy arról sem, hogy olyan alakok iránt fejezte ki a csodálatát, mint a hebroni mészárosként elhíresült zsidó terrorista, Baruch Goldstein.

Éppen ezért a Netanjahu–Ben-Gvir–Smotrich szövetség ellenzékének átfogó víziót kell kínálnia az izraeli–palesztin konfliktus megoldására. Bármilyen politikai alternatívának – akár a Kneszettől, akár az Izraelt szombatonként elárasztó, hatalmas demokráciapárti tüntetésekből vagy a nemzetközi közösségtől ered – foglalkoznia kell Izrael több évtizedes politikájának következményeivel a megszállt területeken.

Ahogy a megszálláspárti vezetők egyre őszintébbek a céljaikkal kapcsolatban, az ellenfeleiknek is világos stratégiát kell megfogalmazniuk Ciszjordánia illegális telepeivel és előőrseivel – a zsidó fasizmus epicentrumaival – kapcsolatban, és nem feledkezhetnek meg a katonák ezreiről sem, akiket a megszállt övezetbe vezényelnek, hogy a polgári lakosságra katonai törvényeket alkalmazzanak. Ennek a stratégiánknak mindenekelőtt arra kell irányulnia, hogy véget vessen a megszállásnak. Amíg Izrael ragaszkodik a katonai diktatúra fenntartásához Ciszjordániában, a valódi demokrácia elérhetetlen.

Avner Gvarjahu
A szerző az izraeli veteránokat tömörítő Breaking the Silence szervezet ügyvezetője
©Project Syndicate