Pompa és populizmus

A szeptember 8-án elhunyt Erzsébet egyik utolsó politikai tette az volt, hogy elfogadta a botrányaiba belebukott Boris Johnson lemondását. Johnson a királynő 70 éves uralkodása alatt az Egyesült Királyságot vezető 15 miniszterelnök közül a leghazugabbnak és messzemenően inkompetensnek bizonyult. Semmi sem tudná jobban kiemelni a királynő erényeit, mint ha a személyét kontrasztba állítjuk Nagy-Britannia első számú elvtelen populistájával.

Johnson volt az egyetlen miniszterelnök, aki közvetlenül – sőt, úgy is fogalmazhatnánk, szán­dékosan – botrányba sodorta a királynőt. 2019-ben arra kérte, hogy prorogálja (gyakorlatilag függessze fel) a parlamentet, hogy ő maga elkerülhesse az ellenállást – illetve tulajdonképpen a politikai ellenőrzés minden formáját –, amikor Nagy-Britannia kilépését szorgalmazta az Európai Unióból. Az Egyesült Királyság Legfelsőbb Bírósága gyorsan megakadályozta ezt a lépést, és egyhangúlag úgy döntött, hogy Johnson kérése jogellenes. Persze, aligha ez volt az egyetlen botrány, amely foltot ejtett Johnson miniszterelnökségén; éppen ellenkezőleg, a visszaélések végeérhetetlen folyama kényszerítette végül lemondásra.

Egy nappal azután, hogy elfogadta Johnson lemondását, II. Erzsébet még üdvözölte utódját, Liz Trusst, a harmadik nőt, aki betöltheti az Egyesült Királyság miniszterelnöki tisztét. Saját populista tendenciáit is számításba véve, Truss remélhetőleg kissé jobbnak bizonyul Johnsonnál. Mindenesetre, a brit alkotmány betartása a hatalom átruházásának felügyelete révén szimbolikus utolsó aktus volt egy olyan személyiségtől, aki a a brit történelem ezeréves gyökereiből eredő legitimitás forrását jelentette.
Természetesen a múlt nem nyújt garanciát a jövőre nézve. Amint azt Walter Lippmann politikai kommentátor Előszó az erkölcsökhöz (A Preface to Morals) című könyvében kifejtette, „a modernitás savai” – ide értve a szekularizációt, a társadalmi tisztelet eltűnését és a megnövekedett gazdasági mobilitást – mind hozzájárultak „az ősi rend felbomlásához”, mivel erodálták „a hitre való hajlamot” a hagyományos tekintély legtöbb formájában.

II. Erzsébet mégis képes volt hét évtizeden át a maga oldalán tartani a brit közvéleményt. Vele összehasonlítva Johnson nem képviselt és nem tudott maga mögött mást, mint a közösségi média és a bulvársajtó által teremtett fantomközvéleményt – a hozzájárulás egy illékony, röpke formáját, amely egyik nap itt van, a másikon pedig eltűnik. Boris Johnson mindössze három évig volt miniszterelnök.

Míg II. Erzsébet egész uralkodását azzal töltötte, hogy megfelelt Walter Bagehot azon tételének, mely szerint a brit alkotmányosság rendszerében a monarchia a „méltóságot” képviseli, Johnson mást sem tett miniszterelnöksége alatt, mint hogy a lehető legtöbb méltóságtól fosztotta meg a hivatalát. Például olyan dresszkódot vezetett be, amely inkább illett egy kocsmába, mint a kormányterembe, még abban sem talált semmi kivetnivalót, hogy főtanácsadója, Dominic Cummings rendszeresen  bő farmerben és kapucnis felsőben jelent meg a kormányzati eseményeken. (Truss egyik első lépése miniszterelnökként az volt, hogy visszahozta a formálisabb stílust a Downing Streetre – remélhetőleg ez is egy kísérlet arra, hogy elhatárolódjon elődjétől.)

Ami még rosszabb, Johnson részeg bulikat rendezett, miközben Nagy-Britannia többi része a Covid miatti lezárásoktól szenvedett, sokan még a haldokló családtagjukat sem tudták meglátogatni.
A briteket leginkább az zavarta, hogy Johnsonból láthatólag az alapvető emberi tisztesség is hiányzott, nem is beszélve arról, hogy egyáltalán nem tisztelte a hivatalát.

Aztán persze ott volt Johnson kaotikus élete a Downing Street 10-en túl, amibe minden belefért. Elsősorban a hazugságok sora: Johnson anno hazudott egy cikkben a Timesban (és kirúgták érte), hazudott Michael Howardnak, a konzervatívok korábbi vezérének (aki erre megszabadult tőle), és rendre hazudott a házasságon kívüli kapcsolatairól. A brit közvélemény még azt sem tudja biztosan, hány gyermeke van a volt miniszterelnöknek. Így van abban valami alapvetően helyénvaló, mi volt az az utolsó botrány, amelynek hatására végleg elfogyott Johnson körül a levegő: a miniszterelnök nem volt hajlandó komolyan venni a figyelmeztetéseket, amelyek kormánya egyik tagjának szexuális ragadozó magatartására világítottak rá.

Az biztos, hogy a királyi családot sem kerülte el a botrány bűze. Ez év elején II. Erzsébet második – és állítólag kedvence – fia, András herceg egy bizalmasan kezelt,  de valószínűleg dollármilliókra rúgó összeget fizetett az ellene az USA-ban indított szexuális visszaélési ügy peren kívüli lezárásáért. A történet szálai a hírhedt milliárdossal, az emberkereskedelemmel és kiskorúak megrontásával vádolt, 2019-ben a börtöncellájában meghalt Jeffrey Epsteinnel ápolt barátságáig nyúltak vissza.
Úgy tűnik, a brit bulvársajtó sohasem unja meg a királydrámát.

A II. Erzsébet legidősebb fia, immár III. Károly király és Diana hercegnő mérgező házasságáról szóló saga még 25 évvel Diana halála után is a címlapokon szerepel. Nem telhet el egy hét anélkül, hogy ne íródna újabb fejezet Harry herceg és Meghan Markle történetébe, noha a pár 2020-ban visszalépett a királyi család magas rangú tagjaként ellátott hivatalos funkcióitól, és Los Angelesbe költözött.

II. Erzsébet azonban soha nem volt botrányos. Ellenkezőleg, uralkodásának egyetlen pillanata, ami­kor úgy tűnt, hogy már-már elvesztette az alattvalói szeretetét, Diana halála után következett be: először nem volt hajlandó részt venni a nyilvános gyászelőadásban, végül megenyhült és felolvasott egy részvétnyilvánítást. Ám ez a ragaszkodás az „összeszorított száj ethoszához” része volt II. Erzsébet monarchiáról vallott felfogásának: tartotta magát Bagehot parancsához, mely szerint „nem érheti napfény a varázslatot”.

Ugyanakkor II. Erzsébet nem mágiával tartotta fenn a monarchia legitimitását. Nem a címek és az „őfelségézés”, nem a palotákban leélt élet tette őt azzá a királynővé, aki volt. Sokkal többet nyomtak a latban azok a régimódi erények, amelyekhez mindvégig ragaszkodott: a kemény munka, a kötelességtudat, a lelkierő, a diszkréció és a következetesség. Ezek olyan erények, amelyeket Boris Johnson volt brit miniszterelnök és társai, illetve a hozzá hasonlók aligha értenek, nemhogy megtestesítenek.

Csak találgathatunk, mit gondolt a kifürkészhetetlen II. Erzsébet Johnson hazugságairól, cimboráiról és bombasztikus viselkedéséről. És csak remélni lehet, hogy Truss konvencionálisabb viselkedése a Downing Streeten jobb politikát is hoz magával. Ennél is fontosabb, hogy higgyünk abban: III. Károlyból nem válik hasonlóan bukott uralkodó, mint I. Károlyból és II. Károlyból, hanem tanult édesanyja példájából.

Nina L. Khrushcheva
A szerző a nemzetközi kapcsolatok szakértője, a New York-i The New School professzora

©Project Syndicate