Paweł: egy történet

Sok víz. Árad a víz. Mintha egyre több víz lenne a Földön, a tengerek szintje megemelkedik, és a víz az események helyére tolul, elfedi, elmossa az emlékeket.

Paweł Wotama Varsóban született, és nem volt könnyű gyerekkora. Egy jellegzetes varsói családból származott, amelynek egyetlen öröksége egy német SS-katona felesége által a pánikszerű menekülés során hátrahagyott ezüst étkészlet volt. Mert egyébként mindenük megsemmisült a náci megszállás alatt: ház, lakás, bútorok, fényképek, szobanövények, iratok.  

Az apa korán elhagyta a feleségét. A második apuka a kommunista állam külkereskedelmi ügyintézője volt, aki magával vitte a családját is. Először Irakban éltek, majd Szíriában, később Egyiptomban. Paweł angol nyelvű iskolákba járt, ahol intenzíven tanulták az arabot is. Első osztálytársai és barátai diplomatagyerekek voltak. Az ilyen vándorló családok gyerekeinél gyakran megesik, hogy egész nyelveket felejtenek el. Hogy mi maradt meg Paweł arabjából, nem lehetett tudni, valószínűleg semmi.

A család visszatért Varsóba, az anya korán meghalt, a nevelőapa új családot alapított, a tizenéves fiú pedig ott maradt egyedül, a vasárnapi ebédre a rokonok hívták. Könnyen és gyorsan tanult, de főként ügyességével tűnt ki, sikeres vállalkozó lett. A Mazuri-tavakon tanult meg vitorlázni. Egyszer majd eladom mindenem, veszek egy hajót, és azon fogok lakni, mondogatta. Persze, Paweł, veregették meg a vállát.

A katolikus Lengyelországban mindig ateista maradt; emlékszem, amikor egy családi karácsonyon egy oldalági ismerős közös imát vezényelt a hagyományos, tizenkét fogásos lengyel karácsonyi ebéd előtt, ő tüntetőleg ülve maradt. Még én is felálltam, pedig nem tudok imádkozni, lengyelül főleg nem, de Paweł néma egykedvűséggel nézett maga elé a megterített, zsúfolásig rakott ünnepi asztalnál. Nem akarok megöregedni, mondta, inkább megölöm magam, de nem fogom kórházban végezni.

Egyszer váratlanul becsöngetett hozzánk az Ogrodowa utcai lakásba. Akkor már élt Tomi, aki rögtön az ölébe mászott, már levelet és virágot hajtott az ablak alatti gesztenyefa, amelynek az ágai szinte belógtak a konyhába. Üzleti gondjai voltak. Arról beszélt, hogy felszámolta a vállalkozását, eladta a lakását, vett magának egy jachtot, és ezentúl a hajón fog élni. Turistákat fog szállítani, illetve tanítani, vitorlázókurzusokat tart az Azori- és a Karibi-szigetek között, oda-vissza az Atlanti-óceánon. Kérdezte, nincs-e kéméndi fehérborom, szívesen vinne az útra. Nem volt.

Sosem láttuk többé. Megölelt, elbúcsúzott mindenkitől, az ablakból még követtük, ahogy eltűnik a járdán, a fák alatt.

És valóban. A barátnője, élettársa tanár volt, felmondott, ott hagyta a középiskolát, csatlakozott Pawełhez. Tengerre szálltak, a jacht lett az otthonuk, ott aludtak, éltek. Karácsonykor mindig jött egy SMS, boldog karácsonyt, illetve néhány kép, csillogó tenger, víz mindenütt, pár napbarnított arc, mindig izmos felsőtest.

Néhánnyal hónappal később a barátnő hazaköltözött.

Az Azori-szigetek – portugálul: Açores – Portugáliához tartozó szigetcsoport az Atlanti-óceánon, Lisszabontól körülbelül 1400 km-re nyugatra, Marokkótól körülbelül 1500 km-re északnyugatra, és körülbelül 1930 km-re délkeletre Új-Fundlandtól. Portugália két autonóm régiójának egyike (a másik Madeira). Adminisztratív központja a Faial szigetén épült Horta, legnagyobb városa a São Miguel szigetén található Ponta Delgada. Éghajlata enyhe, télen átlagosan 13–14 ºC, nyáron 23–25 ºC. Az utazás szempontjából legkedveltebb időszak április végétől szeptember végéig tart. Ekkor kellemes tavaszi, kora nyári meleget találunk a szigeteken, viszonylag enyhe széllel és kevesebb csapadékkal. Az óceán vize májustól októberig 22–24 ºC.

Öt év telt el. Egy augusztusi napon, talán éppen ma egy éve, ahogy írom ezt a szöveget, hír érkezett. Kint jártak a tengeren. A jachton rajta kívül a barátnője és egy lengyel család tartózkodott. Paweł rosszul lett, szédült, fuldokolt. A nyelve alá gyógyszert tett. Nem segített, elájult. Akkor már mindenki körülötte állt, próbált segíteni. Telefonáltak a parti őrségnek, a mentőknek, a rendőrségnek. A barátnője és a hajón tartózkodó másik férfi három órán keresztül próbálták újraéleszteni. Mire megérkezett a hajómentő, már órák óta halott volt.

Tulajdonképpen senkije nem volt, csak a mi családunk. Mi legyen a jachttal, mi legyen a holttesttel, mi legyen a vagyonával, ezt Varsóból elintézni nem olyan egyszerű. Értesíteni az ismerősöket.

Csak a halála után derült ki, hogy évek óta gondjai voltak a szívével. És a nőkkel. Katarzyna, vagyis Kasia három hónapig élt vele a jachton. Életem legnagyobb szerelme volt, mondja a telefonba sírva. Małgorzata fél évig élt vele a tengeren, „sosem volt ilyen férfi az életemben”. Kinga nem járt a hajón, de folyamatosan kapcsolatban maradtak, „Paweł állt a legközelebb hozzám ebben az életben”, mondja szipogva. Jelentkezett egy húszéves lány is, Alicja, „egy évig éltem vele, sosem felejtem a holdfényes éjszakákat, és a jachtot nekem ígérte”. Zuzia is többször járt Pawełlel a tengeren, „nem tudom elfelejteni”, mondja. Néhány nap múlva egy idős hölgy jelentkezett. Dokumentumokat, szerződést, végrendeletet, aláírásokat küldött. A pandémia alatt anyagi nehézségei voltak, ezért felajánlotta a jachtot, megvettem, és évek óta az én tulajdonomban van, állítja. A legutolsó barátnő, Ania, aki mellette állt az utolsó órákban, egyik nőről sem hallott.

Paweł testét – utolsó kívánságának megfelelően – Angra do He­roís­móban hamvasztották el. Egy részét a tengerbe szórták szét, egy másik részét Varsóba hozta a család, a Powązki temetőben nyugszik. Negyvenkilenc éves volt.