„Nem írtuk ki, hogy Erdély, nem mondtuk, hogy Erdély, hanem csak összekacsintottunk”

Miért készítünk fényképeket? Az időt akarjuk megállítani? A pillanatot szeretnénk megörökíteni? Vagy harcolunk a halhatatlanságért, esetleg a felejtés ellen? Van-e valami sajátos, külön bejáratú véleménye arról, hogy tulajdonképpen mi a fényképezés?
Nyilvánvalóan van egy elképzelésem, amely a fotográfia gazdag lehetőségei közül az egyik lehetőség. Mert a fotográfia nagyon sok mindent tud. Én ebből a legrégibb és legalapvetőbb dolgot használom, és erre építek. Ez az, amivel tulajdonképpen a fotográfia elkezdődött. Mégpedig, hogy képet akartak látni magukról az emberek. Meg akarták örökíteni magukat. Megörökíteni azt, aki el fog tűnni. Mert ha van az életünkben biztos, az az, hogy egyszer meghalunk. De a fénykép megmarad. Mindennek nyilván van egy tágabb értelmezése: én hiszek abban, hogy miként a fotográfia egy embert megörökít, úgy egy kultúrát is meg tud örökíteni. Úgy, hogy annak a legfontosabb alkotóelemét, az embert megőrzi. Mert hiszen meg tudunk őrizni a múltból tárgyakat, meg tudunk őrizni zenét, táncot, nagyon sok mindent, ami nagyszerű dolog. A legillékonyabb és a legtűnékenyebb dolog azonban maga az ember. A fényképezőgép az, ami ezt tudja megragadni. Az én munkám arra épül, hogy egy világ eltűnik. Egy kultúra eltűnik, csak apró nyom marad utána. De a fotográfia megörökíti, ami volt.

Ezt az eltűnést, ezt a kultúravesztést hogyan éli meg? Veszteségként?
Készült egy képem az egyik utolsó „nyomról”: ballagáskor Széken felveszik a régi viseletet és régi dalokat énekelnek. De különben ez már nem az a világ. Ezt nem kell tragikusan felfogni. A világ változik, és ez egy kicsit rólunk is szól. A fotográfia segít szembenézni ezzel.
 

A széki kultúra megmutatása a hatvanas években nagyot lendített a fényképészkarrierjén. Az ön családja Kolozsvárról származik, ami hatvannégy kilométerre van Széktől. Hogyhogy mégsem ismerte ezt a világot korábban, és  Novák Ferenc Tata kellett, hogy elvigye oda?
1967-ben jártam először Széken. Az egyik ok az volt, amiért elkezdtem fényképezni, hogy meg­mutassam: ilyen világ létezik. De miért kellett ezt megmutatni? Azért, mert nem ismerték az emberek. Az a fogalom, hogy Erdély, a hatvanas-hetvenes években tabutéma volt. A nagy szocialista internacionalizmus azt is jelentette, hogy egy szocialista ország ne bolygassa a másik ország belügyét. Magyarán: azzal, hogy Romániában magyarok élnek, nem szabadott foglalkozni. Ez az ő dolguk, hagyjuk, erről ne beszéljünk... Ha valahol mégis felmerült, az már gyanús volt. Amikor 1959-ben elhelyezkedtem a fényképész szövetkezetnél, kérdezték, hol születtem. Én meg mondtam, hogy Kolozsvárt. És akkor azt mondták, hogy „milyen jól beszélsz magyarul!”. Én meg elkezdtem mesélni a történelmet, hogy Mátyás király szülőháza is Kolozsváron van. Két nap múlva behívattak a szövetkezet elnöknőjéhez, aki megkérdezte tőlem, mik ezek az irredenta szövegek. Akkoriban ilyen légkör volt. Általában véve nem sok tudásunk volt Erdélyről, és az ismerkedés tulajdonképpen a táncházmozgalommal indult el. Az a sok-sok fiatal, akit elkapott, átment Erdélybe, hogy megnézze ezt a világot testközelből. S persze mentek az idősebbek is.

Hogy fogadták Széken? Ebben a zárt világban, amelynek a zártsága nyilván a fennmaradásához is hozzájárult, volt bizalmatlanság az idegennel szemben?
Semmi. Lubickoltam a helyiek szeretetében. Aki akkor, a hatvanas-hetvenes években, de még a nyolcvanas évek elején is oda beállított, ezt érezhette. Szinte berángattak a helyiek a házukba, hogy üljek le, fogyasszak valamit. Hihetetlen módon áradt a szeretet afelé, aki az anyaországból jött. Persze ők ezt a szót nem használták. Az, hogy magyarok voltunk, csodálatos fogadtatást jelentett. Aztán ahogy jött a rendszerváltozás, ahogy elkezdődött a gyarapodás, már nem rángattak be a házakba. A Szék-könyvem utolsó része arról szól, hogy az elmúlt két évet végigfényképeztem Széken, és bizony előfordult, hogy amikor megkérdeztem, fotózhatok-e egy esküvőn, visszaüzentek, hogy nem, nem szeretnék. Megváltozott a világ, és ez Székre is óhatatlanul hatással volt. Ennek egyik jele az is, hogy míg korábban a házaknál volt az esküvő, vagy a házak mellett felállított hatalmas sátorban – a keresztlányom esküvőjén például ötszáz vendég volt –, addig mostanra már a panzióban van a vacsora, ahol a fejadagokkal el kell számolni, és egy idegent már nem ültetnek le az asztalhoz. Ez is érthető.

Gyakran halljuk, hogy egy kép többet mond ezer szónál. Ahogy utalt rá, a határon túli magyarok helyzetéről és sorsáról évtizedekig nemigen lehetett beszélni. Hogyan fogadta a hatalom a képeit?
Szerencsére nem volt gondom. Az első kiállításom 1974-ben volt a budapesti Műcsarnokban. Ennél jobb hely azért nem kell Magyarországon. Utólag mesélték, hogy az igazgató állítólag nem tudott aludni a megnyitó előtt, félt, nehogy bezárassák a Műcsarnokot a kiállítás miatt. Egyet viszont biztosan tudok. Akkoriban a kiállítások végén rendeztek egy úgynevezett ankétot, ahol az emberek a szerzővel beszélgettek. Az ankét előtt nekem annyit mondott az, aki a beszélgetést vezette, hogy „kérték, ne erdélyezzünk”. Ez azért elég fura volt: mindenki tudta, hogy a falakon erdélyi képeket látnak. Ez a kiállítás akkor, 1974-ben Magyarországon a második leglátogatottabb kiállítás lett, több mint ötvenötezer ember látta. Tipikus Kádár-kori jelenség, hogy nem írtuk ki, hogy Erdély, nem mondtuk ki, hogy Erdély, hanem csak összekacsintottunk. Aki élt akkor, tudja, miről beszélek. Csoóri Sanyi egyébként anno azt mondta, nem baj, akkor nem kell erről beszélni, te megmutatod, mi írjuk.

Ugyanakkor nem ez volt az első jelentős bemutatkozása, mert már 1972-ben Helsinkiben volt egy egyéni kiállítása. Különbözött, ahogy a külföldi és a magyar közvélemény fogadta ezeket a döbbenetes erejű képeket?
Nagyon változó volt, ahogy a képeimet fogadták. Az, hogy hol és hogyan, nem csak azon múlott, hogy külföld vagy Magyarország. Prágában négy kiállításom volt, és nagyon szerettem, hogy ott nem kellett semmit magyaráznom, mindent értettek. Ha továbbmentem nyugatra, akkor már persze nem volt ilyen egyszerű dolgom. Angliában például semmilyen sikerem nem volt, a képeim teljesen hidegen hagyták őket. Az amerikai fogadtatás nagyon érdekes volt. Egy jellemző történet ennek kapcsán. 1977-ben négy amerikai egyetem hívott meg, hogy állítsak ki és tartsak előadásokat. Az egyik helyen a tanszékvezető professzor rendezett este egy partit a tiszteletemre, és kitette az asztalra az Elindultam világ útján – Magyar népszokások című könyvemet, ami angolul is megjelent. Lapozgathatták a vendégek. Rettenetes volt egyébként. Ott álltam a whiskyspoharammal, mindig odalépett valaki, és megkérdezte, magyar vagyok-e. Mondtam, hogy igen. Majd folytatták, hogy nálunk, ugye, kommunisták vannak hatalmon? Azt feleltem, hogy igen. És maga hazamegy? – kérdezték. Ez egész este így ment, a végén már lila voltam. Akkor láttam, hogy a sarokban egy férfi komolyan lapozgatja a könyvet, és tényleg nézegeti a képeket. Aztán odalépett hozzám ez a professzor, és megkérdezte, hogy azok az emberek, akik a képeken temetnek, húsvétolnak, lakodalmat ülnek, a hétköznapokon is összejárnak-e. Először nem értettem. Hát hogyne, hiszen ők barátok, szomszédok és ismerősök… de miért kérdezi? – érdeklődtem. Tudja, azért – felelte –, mert nekem van egy szomszédom úgy tizenöt éve, és három mondatot sem váltottam vele. Én ebből 1977-ben semmit sem értettem.

Később aztán rájött, miről volt szó?
Hogyne. Arról, hogy az emberi kapcsolatok minősége eltér és változik. Az emberek nem mindenhol jönnek össze, nem beszélgetnek, és nincs feltétlenül a szomszédokkal összejárás. Ha ma megnézzük a magyar társadalmat, akkor visszamenőleg konstatálhatjuk, hogy sajnos, ez tendencia. Van egy orvos ismerősöm, aki már régóta Amerikában él. Amikor beszélgettünk erről, elmondta, hogy tudod, én háziorvos vagyok, és egy központi épületben vannak a rendelőink. Reggel, amikor megérkezünk, mindenki szinte beugrik a kis rendelőjébe, hogy még beszélgetnünk se kelljen egymással. Sajnos tényleg van egy ilyen gond a világunkban. A közösségeink széthullnak, az emberi kapcsolataink lazulnak. Ez volt az, amire a professzor 1977-ben reflektált.

Fotózott amerikai indiánokat is. Honnan jött az ötlet, ki biztatta?
Egy amerikai professzor Pesten látta a műcsarnokbeli kiállításomat. Nagyon fellelkesedett, hogy milyen jó lenne, ha szerveznénk Amerikában is kiállítást, és előadásokat tartanék. Később írt egy levelet, hogy meg fogjuk csinálni pár év múlva, és esetleg szerez nekem ösztöndíjat, hogy indiánokat fotózzak. Be kell valljam, halálosan megsértődtem: ez az ember tényleg nem látja, hogy én valódi parasztembereket fotózok? Most menjek el Amerikába, és fényképezzem a Buffalo Billt, ahogy veri a dobot a cirkusz előtt? Szerencsére nem mondtam rögtön nemet, elkezdtem utánaolvasni a témának, és rájöttem, hogy nagyon buta voltam, mert tényleg van mit fényképezni. Aztán elfogadtam az ösztöndíjat. Később lett belőle egy album, ami éppen arról szól, hogy milyen komoly társadalmi problémát jelent az őslakosok helyzete. Ráadásul ezek olyan szerencsés évek voltak, amikor felerősödött az öntudatra ébredésük, a rezervátumokban indián történelmet, törzsi nyelvet, dalokat, táncokat és persze hagyományokat tanítottak a gyermekeiknek.

Sokan úgy hiszik, hogy ha egy képről hiányoznak a színek, akkor az elveszíti egyik lényegi elemét. A fekete-fehér képek ugyanakkor tényleg elég mellbevágók. Mit gondol erről, mi adja az erejüket?
Egyáltalán nem így gondolom. Egy képnek mindig egy bizonyos üzenetet kell hordoznia. A fekete-fehér felvételeknek persze van egyfajta régies ereje, ami – pláne manapság – inkább a ritkaságánál fogva tűnik „művészinek”. Holott a színes és a fekete-fehér fotográfia valójában egymás mellett él. Van egy képem, amelyik aratás közben pihenő asszonyokról szól. Ha az a kép fekete-fehér, akkor a képen fáradt asszonyokat látunk, ha viszont színesben csinálom meg, akkor az a veszély fenyeget, hogy a fáradtságot elrejti az a szépség, amit a színek és a természet hordoznak. Ez a lehetőség mindig megvan. Ezért is használom mind a kettőt, hogy a szándékom szerinti üzenet jusson célba. Nem hinném, hogy egy fonónak a varázsát, a petróleumlámpák fényétől szinte meseszerűvé vált hangulatot fekete-fehérben vissza tudnám adni. Ez a kép fekete-fehérben másról szólna.

Székről indultunk, de a pályáját nem ezek a fotók indították el. Korábban a budapesti Balettintézet növendékeit fotózta, itt figyelt fel a tehetségére Novák Ferenc. Kell-e ahhoz tánctudás, hogy valaki kimagasló szinten tudjon táncot fotózni?
Csak a magam esetéről tudok beszámolni. A Balettintézet felkért egy könyv képeinek az elkészítésére. Ott természetes volt, hogy megtanulom a pozíciókat, hogy mi az első pozíció, második pozíció, effacé, croisé, plié, demi plié és így tovább. Úgy éreztem, ahhoz, hogy igazán otthonosan érezzem magamat, amikor fényképezek, ezeket tudnom kell. Ilyen a néptáncban nem létezett, de a fényképezéséhez bizonyos táncos ismeretekre ott is szükség volt, és a balettből vittem is magammal. Olyanokra gondolok, hogy milyen szögből szép egy test, honnan nem rövidül, honnan nem torzul, melyek azok a holtpontok, ahol kicsúcsosodik egy mozgás. Úgy érzem, egy csomó tapasztalatot a korábbi munkáimból is felszedtem és hasznosítani tudtam, még a sportfotóból is.

Egy jóbarátja, Bartis Attila nyilatkozta, hogy nem ismer még egy fotóst, aki olyan felelősségérzettel nyomja meg az exponáló gombot, mint ön. Mit gondol, mi a fotós felelőssége?
Hiszem, hogy van felelőssége. Azt persze nem mondanám, hogy mindig a felelősség munkál bennem, amikor megnyomom a gombot, de azt becsülettel merem állítani, hogy amikor egy képet közreadok, kiállítok, megjelentetek, akkor ott már érzem a felelősséget. Hogy mire gondolok? Például arra, hogy én dokumentarista fotográfus vagyok, tehát csalni nem szabad. Nyilvánvaló, hogy a világ több nézőpontból nézhető, és amit én csinálok, az csak az én nézőpontom. De azért a felelősséget vállalom is. Ide tartozik az is, hogy mit veszek észre és mit mutatok meg. Azt gondolom, az is felelősség, hogy nemcsak azt mutatjuk meg, milyen szép az, ami hagyományos, hanem azt is, ami már megváltozott. Székre látogató fotográfusoknál gyakran látom, hogy csak azt keresik, ami a múltból még megvan. Én meg a saját feladatomnak és felelősségemnek azt érzem, hogy megmutassam, ami most van, s ami jellemző.

Olyankor azért érez egyfajta szomorúságot, hogy az a hagyományos paraszti kultúra, amit lát, lényegében a lencséje előtt tűnik el?
A látvány, az csodálatos volt. És csodálatos volt sok minden, ami a látvány mögött volt: a hagyományos kultúra. A kultúra ugyanis nemcsak annyit jelent, hogy énekelünk és táncolunk és lakodalmazunk, hanem azt is például, hogyan fogadunk egy vendéget és hogyan beszélünk valakivel. Akkor persze nyilván szomorúságot érzek, ha egy lakodalomba szeretnék elmenni és fényképezni, s az ifjú pár azt üzeni, hogy nem szeretné. De szomorúságot érzek akkor is, amikor olvasom, hogy Szék lakosainak a száma 2234-re csökkent, és a település már egy árva kocsmát is alig tud fenntartani. Nem a pálinkázásra gondolok persze, hanem arra, hogy az emberek összejönnek és beszélgetnek. Már sokkal kevesebbet jönnek össze. Ugyanakkor, ha az otthonukat nézem, annak örülök, hogy egészségesebb, tisztább házakat látok, s van bennük vécé, van fürdőszoba. Ez mindenképp a fejlődés javára írható. Felvethetjük persze, hogy ezért milyen árat fizetnek, de azt ajánlom, hogy nézzünk magunkba. Ez egy kicsit a mi életünk is. Ugyanezt az árat fizetjük mi is ugyanezért. Mi is szebbé akarjuk tenni az életünket, gyarapodni szeretnénk, és ezért fizetünk azzal, hogy kevesebb időnk jut egymásra. Közhelyek ezek, de a Székről készült könyvemből leszűrhető gondolatok azért ránk is vonatkozhatnak.

Alapvetően mi az, amire egy fénykép készítésekor a legjobban figyel?
Amikor fényképezek, minden idegszálammal a látványra figyelek. De mikor megnyomjuk a gombot, már ott hordozunk magunkkal több évtizednyi tudást, tapasztalatot, érzelmet, nagyon sok mindent… és még a véleményünket is. Amikor az ember megnyomja a gombot, már mindez benne sűrűsödik a kiválasztott pillanatban.

Akkor viszont a rutin is benne van, ugye?
Igen, a rutin nagyon fontos, az nagyon kell. Egyébként szerintem mindenhez kell. Ugyanúgy, mint az autóvezetésnél. Amikor már csináljuk, nem szabad arra figyelnünk, hogyan váltunk sebességet, mikor lépünk rá a gázra vagy a kuplungra. A fényképezésnél ugyanez a helyzet. Ezek már automatizmusok, így tudunk arra figyelni, ami történik.

Vannak morális, erkölcsi határok a fotográfiában? De kérdezhetném úgy is: van olyan, amit soha nem örökítene meg?
Volt az életemben olyan, hogy valamit a tapintat miatt nem fényképeztem le. Tehát nyilván van ilyen. És háborús fotós nem lennék. Egyrészt félnék, másrészt pedig elborzadnék azoktól a látványoktól, amik egy háborúval együtt járnak.

Nemcsak a széki és az erdélyi fotói miatt lett közismert, hanem például a Budapestre ingázó – az úgynevezett fekete vonaton zötykölődő – vendégmunkásokról készült sorozata révén is. Ennek honnan jött az ötlete?
Nem volt ez akkora váltás. Én ugyanis nem csak Széket fényképeztem. A településről „kilépve” elkezdtem más romániai, valamint magyarországi, szlovákiai, vajdasági területekre is utazni, kerestem a kelet-európai közös paraszti sors emlékeit. Ezekből az utakból született a Múlt idő című könyvem 1979-ben. Amikor ezt befejeztem, úgy éreztem, erről már nem tudok többet mondani. Ugyanakkor volt bennem egy vágy, hogy tovább dolgozzak a magam örömére, hátha tudok még mondani valamit a világról. Az ötletet egy spekuláció szülte: ha az, amit már megmutattam, a múlt idő, akkor mi van a jelenben? A téeszek, állami gazdaságok nem érdekeltek. Aztán eljutottam oda, hogy vannak ingázók, akik a családi otthont odahagyják a faluban, a városban találnak munkát, ott dolgoznak, majd hétvégenként újra felülnek a vonatra, mennek haza, és két napig élik a régi hagyományos paraszti életüket. Ez egyre jobban érdekelt, utánajártam a témának, és azzal szembesültem, hogy több mint negyedmillió embert érint ez az úgynevezett távolsági ingázás. Ebben benne volt minden, ami érdekelt: a múlt, ahonnan indultak és ahova hazamennek, és a jelen, az a fővárosi világ, ahova meg dolgozni járnak.

Volt-e valaha bármilyen vegzatúrában része a fotói miatt?
Először is a „fekete vonatokat” kellett megúszni, amik péntek délután elindultak a Nyírségbe, Szabolcsba, Szatmárba, és vitték magukkal a holtfáradt munkásokat. Ezek a személyvonatok órákon keresztül döcögtek, a kimerült emberek, ha tehették, ittak a szerelvényeken. Ott nagyon kellett ügyelni, hogy az ember ne mindjárt fényképezzen. Ezért mindig ismerkedéssel kezdtem a munkát. Amikor aztán megismertem azt a brigádot, amelyben az én „hősöm”, Skarbit András dolgozott, már védve voltam. Köztük otthon éreztem magamat, és a tiszaeszláriakkal nagyon hamar ugyanazt a nyelvet beszéltük. Ami pedig Erdélyt illeti, én a rémes Ceausescu-rendszer idején igyekeztem úgy tenni és úgy viselkedni, hogy senki ne nézzen profi fotográfusnak. A fényképezőgépet egy tarisznyában vittem az oldalamon, és nem keltettem feltűnést. Közvetlen konfliktusom nem volt. Az viszont megtörtént, hogy amikor jöttem haza Erdélyből, a határon, az útlevelemből látták, hogy Kolozsváron születtem, és románul beszéltek hozzám. Én nem tudok románul, és azt hitték, hogy nem akarok velük szóba állni. Az utolsó másfél évben, most már elárulhatom, a filmeket a magyar konzulátuson keresztül juttattam Magyarországra. Éjjel adtam be őket. Akkor már tudták, hogy ki vagyok, a határőrök keresték nálam a filmeket. Ilyenkor mindig hagytam pár tekercs üres filmet, hogy valamit találjanak. Azt elkobozták, én meg eljátszottam, hogy milyen szomorú vagyok.

Mit üzen a jövő fotósainak?
Először is azt, hogy próbáljanak megélni ebből, mert ez szép szakma, de nehéz. De komolyra fordítva a szót: azt, hogy higgyenek magukban, fényképezzenek a saját örömükre, és azt örökítsék meg, amiben hisznek. Csak azt, amiben igazán hisznek. Csinálják ezt sokáig, és tartsanak ki mellette. Ez a kor, amiben vagyunk, nem az egyes képeknek a kora. Nézze, itt van a zsebemben ez az egyszerű, nem is különleges mobil, ami mindent meg tud csinálni és jobban exponál, mint én valaha tudtam hatvan év szakmai tapasztalattal. El tudja kapni a pillanatot, kiszámolja az expozíciót és az élességet. Ez a fotográfiában ma már nem kunszt. Régen kellett hozzá mesterségbeli tudás. Mi kell ma? Az, ami a fejemben van, amit gondolok, amit közölni akarok. Mára a fotográfiában messze meghaladtuk azt az időt, amikor egy-egy kép szépsége előtt borult le a világ. Amikor a gyönyörű ellenfény, a káprázatos színek, az elkapott pillanat késztette az embereket főhajtásra. Ma már a technikai különlegességeknek nincs olyan nagy szerepe. Ami viszont nagy szereppel bír, az a gondolat, és ami talán ennél is fontosabb: az üzenet.

Mi a véleménye a retusálásról?
Én nagyon ellene vagyok. A digitális fotográfiában a Photoshopnak hála pár gombnyomással mindent el tudok tüntetni. De lehet, hogy éppen azt tüntetem el, ami fontos. Esetleg eltüntetem azokat a ráncokat, amelyek az éveknek a súlyát mutatják. Mivel tanítok is két egyetemen, be szoktam mutatni, hogyan néznek ki manapság a színes magazinok címlapjai. Itt kötelező a retus. A többgyermekes, ötvenéves színésznőből a retussal csinálnak tizennyolc éves fiatalt. És egyúttal – teszem hozzá – eltüntetik a karakterét. A retusálással az a legnagyobb baj, hogy nemcsak az éveket tünteti el, hanem magát a karaktert – egyszóval az ember egyéniségét. S ez szerintem bűn a fotográfiában.

Bödők Gergely