Ma már így kezdődne egy regény: „Rettenetes robbanás rázta meg Komáromot”

Véget ért a Gutenberg-galaxis? Felváltja-e a mesterséges intelligencia az írókat? Miért fontos, hogy mesét olvassunk a gyerekeknek? Lesznek-e nyomtatott könyvek tíz év múlva? Erről beszélgettünk Berg Judit meseíróval (Rumini, Hisztimesék, Két kis dínó, Lengemesék, Maszat-történetek) és Nyáry Krisztián irodalomtörténésszel (Így szerettek ők, Igazi hősök, Merész magyarok) a komáromi Révben. Az estet a Szinnyei József Könyvtár szervezte.

Umberto Ecónak és Jean-Claude Carriére-nek van egy közös kötete, címe: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől. Ők említik, hogy hiába tűnt a maga idejében forradalmi újításnak a magnó- és a videókazetta, később a floppy, a CD-ROM, a DVD és a pendrive, ezek az adathordozók hamar elévülnek, s ha nincs otthon ősrégi számítógépünk, akkor a floppyn tárolt, néhány évvel ezelőtti dokumentumokat már nem tudjuk elolvasni – a több száz éve kinyomtatott könyveket viszont igen. Érvényes ez a kijelentés még ma is?
NYÁRY KRISZTIÁN: A könyv olyan találmány, melyet még nem sikerült pótolni. Gondoljunk arra, hogy a telefonunk, amit a zsebünkben tartunk, mennyire emlékeztet a húsz évvel ezelőtti telefonunkra. Semennyire. A könyv viszont most is úgy néz ki, ahogy ötszáz évvel ezelőtt Gutenberg kitalálta.
BERG JUDIT: Szerintem itt generációs különbségek is vannak, az én nemzedékem könyveket lapozgatva nőtt föl, de a mai gyerekeknek okostelefon van a kezükben, és a digitális világban szocializálódtak. Ők e-könyvet olvasnak, nekik már macerás papírkönyvet lapozgatni.
NYK: Harminc éve jósolják a Gutenberg-galaxis végét. Tizenöt éve van piacon az e-könyv-olvasó. Ehhez képest ma az Egyesült Államokban a teljes könyvforgalomnak csupán a 10 százalékát teszik ki az e-könyvek. A hírfogyasztás biztosan kikerül a nyomtatott világból, mert ott a gyorsaság számít. Amikor fölszállunk a metróra, és azt látjuk, hogy mindenki a telefonjába merül, akkor ne kárhoztassuk őket, mert azoknak az embereknek a jelentős része híreket fogyaszt. Régen a napilapot nyitották ki utazás közben, most a telefonjukon követik a híreket. Azt se felejtsük el, hogy az elmúlt négy-ötszáz évben a könyvolvasás egy kisebbség luxusa volt, és csak a 20. században kezdett nőni az olvasók száma.

Nyáry Krisztián, Berg Judit és az est házigazdája, Gazdag József

Túléli a papír alapú könyv a digitális forradalmat?
NYK: Túléli. Bizonyos műfajok persze megszűnnek, például az útikönyv. Egyszerűbb elővenni a telefonunkat, letölteni egy applikációt, amely végigkalauzol bennünket egy városon, s még asztalt is foglalhatunk vele az étteremben. De néhány hónapja beszéltem egy sikeres informatikai cég vezetőjével, ő nem vesz fel olyan IT-s fejlesztőt, aki nem olvas szépirodalmat. Miért? Mert programozót annyit talál, amennyit akar. De olyan informatikai fejlesztőt, aki igazán innovatív dolgokat csinál, aki új kérdéseket tud feltenni, aki kreatív, nagyobb arányban talál az irodalmat olvasók között.
BJ: Nagy kérdés az is, hogy maguk a szövegek hogyan változnak. A mai gyerekek ugyanis jóval gyorsabb tempóhoz és több infóhoz vannak szokva. Szerzőként komoly dilemma, hogy kiszolgáljam-e a közízlést. A gyerekek azt élvezik, ha pörögnek az események, és kalandok, fordulatok, poénok követik egymást. Úgyhogy én is kevesebb jelzőt és több igét használok, de azért igyekszem beiktatni lírai, lassulós részeket is, amelyektől mélyül a szöveg.
NYK: A környezet, a trendek és a fogyasztói szokások mindig is befolyásolták az irodalmat. A kortárs szépirodalomban láthatjuk a sorozatok hatását, a regények úgy vannak szerkesztve, úgy zárulnak az egyes fejezetek, hogy fenntartsák az érdeklődést a folytatásra. De az igaz, hogy a fiatalok már másként olvasnak leíró részeket, mint a szüleink vagy a nagyszüleink. Jókai például lexikon is volt, nem csak szépirodalmi forrás. Azt, hogy mi a Vaskapu, az olvasók tőle tudták meg, az ő hosszú leírásaiból, mert akkor még nem lehetett két gombnyomással megszerezni egy infót az interneten. Ma már nem kezdődhet úgy egy regény, hogy négy oldalon keresztül azt írjuk le, természettudományos magyarázatokkal, mi a Vaskapu. Ez az infó megtudható máshonnan. Gyorsabb lett a világ. Ma már úgy kezdődne egy regény, hogy „Rettenetes robbanás rázta meg Komáromot”.

Mindketten bestseller-szerzők vagytok. Hogyan írtok? Milyen munka körülményekre van szükségetek az alkotáshoz? Judit egyszer azt nyilatkozta, tizenöt éve nem vasalt és van egy kellemes káosz a lakásukban, mert vagy rend, vagy könyv. Változott a helyzet?
BJ: Az írás időigényes, ezért nem fér bele a napjaimba se a vasalás, se a portörlés. Hetente egyszer jár hozzánk takarítónő. Azt a luxust nem engedhetem meg magamnak, hogy leüljek, és várjam az ihletet. Úgyhogy mosogatás közben szoktam ábrándozni. Ifjúsági krimiknél vagy a Rumini-történeteknél komoly hálózatokat építek fejben, szálakat szövök, időnként még táblázatokat is készítek arról, hogy mikor hol vannak az egyes szereplők, nehogy ellentmondásba keveredjek. S amikor fejben minden kész, akkor leülök, és írok, mint az őrült. Éveken át a gyerekeimet kellett menedzselnem, és amikor kicsik voltak, csak abban a másfél órában tudtam írni, amíg aludtak. Így alakult ki nálam az a munkamódszer, hogy amikor leülök és írok, akkor elképesztő gyorsan és koncentráltan írok, nincs mellébeszélés, nincs öncélú díszítgetés. Szerintem a világ egyik leggyorsabb szerzője vagyok.
NYK: Sokáig nem volt dolgozószobám, nem volt hová elvonulnom, egy kanapén ülve dolgoztam. Ez olyasmi, mint a sportlövők edzése. Nekik csöndre lenne szükségük az összpontosításhoz, ezért megkérnek embereket, hogy kifejezetten zajongjanak és csattogtassanak cintányért, hogy az ilyen zavaró körülményeket is megtanulják kizárni. Nekem a fejemen táncoltak a gyerekeim, leöntöttek, sorolhatnám tovább. Még kutya is volt. Ha az ember ilyen környezetben megtanul írni, akkor nyugodtan kitörhet a háború is. Én így edződtem. Persze, a munkámhoz szükségem van a könyvtárra. A könyvtár csendjébe szoktam menekülni. Olyankor kikapcsolom a telefonomat, nem válaszolgatok az e-mailekre. De az írás akkor is magányos műfaj, ha a népes családod ott kiabál a fejed mellett, mert akkor is egyedül vagy a gondolataiddal.
BJ: Anyukaként mindig egyedül voltam hagyva a tennivalókkal meg a gyerekekkel, nem engedhettem meg magamnak, hogy akkor írjak, amikor a gyerekek otthon vannak. Mert biztos, hogy az egyiknek lelki baja volt, a másik rossz jegyet kapott, a harmadik valamit meg akart beszélni velem, a negyedik pedig épp elhagyta a balos tornacipőjét – abban az évben egyébként már negyedszer, vagyis volt otthon ugyanabból a méretből négy jobbos tornacipő. Szóval mindig történt valami.
NYK: Amikor a mi gyerekeink tizennégy-tizenöt évesek lettek, elköltöztünk egy másik lakásba, ahol már volt saját dolgozószobám. Rákészültem, bezárkóztam, leültem az asztalhoz… És rájöttem, hogy ezt a csöndet nem bírom! Ki kellett nyitnom az ajtót, hogy legalább a háttérzajt halljam.

Floridában van egy Salvador Dalí Múzeum, ahol maga Salvador Dalí fogadja a látogatókat, több mint harminc évvel a halála után, életnagyságú hologramként. Szelfizni is lehet vele. Archívumi filmfelvételek alapján modellezték a jellegzetes mozdulatait, a mimikáját, hangszínét, az intonációját, úgyhogy az életnagyságú Dalí (a hologram) a rá jellemző hanghordozással és hamiskás mosollyal közli, hogy nem hisz a halálban. Itt tart ma a mesterséges intelligencia. A robotizáció sok munkahelyet meg fog szüntetni, elsősorban a gyárakban, de elképzelhető-e, hogy írókra sem lesz szükség, mert a mesterséges intelligencia a betáplált szövegeket kiértékelve megalkotja a tökéletes mondatokat és a tökéletes regényt?
NYK: Bizonyos dolgokat az irodalomban is meg fog tudni csinálni a mesterséges intelligencia. Újságot írni már tud. Nem jól, de tud. Egy focimeccs részletes statisztikái alapján megír egy tudósítást. Szórakoztató regényeket, krimiket is meg tud majd írni, de azok sablonosak lesznek. A lényeget ugyanis nem tudja. Nem fog tudni újítani, divatot teremteni a semmiből. Sok dologra képes lesz, és ennek vannak veszélyei, félek is tőle egy kicsit, de nem hiszem, hogy a művészetben előttünk fog járni. A művészetnek éppen az a lényege, hogy olyan helyre vezesse az emberi elmét, ahol még senki sem járt.
BJ: Szerintem csodálatos lektűröket fog alkotni a mesterséges intelligencia. Krimit, kalandregényt szintén. De nagy kérdés, hogy mennyire lesznek háromdimenziósak a szereplők. Mert az emberi tényező kiszámíthatatlan. Nem lehet leképezni egymilliárd betáplált példa alapján sem.
NYK: Az irodalom egyik funkciója ugyanis az, hogy mások érzelmi tapasztalatait közvetítse. A mesterséges intelligencia viszont mindig algoritmus marad, amihez más szövegek jelentik az alapot. Ami igazán kizökkentő, azt nem fogja tudni a gép. Leírni azt, hogy „a semmi ágán ül szivem”.

Judit, amikor egy hónapja jeleztem, hogy meghívnánk Komáromba, azt válaszoltad, rendben, de éppen Kolumbiában vagy, és két hétig elérhetetlen leszel, mert nincs térerő a dzsungelben. Ezek szerint a családanya és az író mellett van egy kalandor éned is?
BJ: Sokáig életem nagy veszteségének tartottam, hogy nem fiúnak születtem, mert azt gondoltam, hogy csak fiúkból válhat kalandor, kaszkadőr meg olyan világcsavargó, aki egyesíti magában a rejtői hősöket meg Indiana Jonest. Mindig ilyesmi szerettem volna lenni. Miközben volt egy olyan vágyam is, hogy legyen egy rakás gyerekem. Végül négy lett. Amikor az első kislányom megszületett, azzal szembesültem, hogy úgy kellene diplomamunkát írnom, hogy közben pelenkát cserélek, és valamiből el is tartom magunkat, mert a kislányom apukája gyorsan kikerült a történetből. De folyamatosan vágytam arra, hogy menjek, lássam, csináljam, feszegessem a határaimat. Amióta a gyerekeim nagyobbak, megengedem magamnak, hogy csak évi 340 napig legyek aktív anyuka, és a maradék időt úgy osztom be, hogy beleférjen egy dél-amerikai dzsungeltúra, bemászhassak a vízesések mögötti barlangokba és így tovább. Engem ezek a dolgok hoznak lázba.

Tavaly, amikor kitört a járvány, Peruban rekedtél. Nem volt benned félsz?
BJ: Perut egyik napról a másikra lezárták, a légteret is. Amikor ezt közölték, mi bent voltunk az Andok mélyén, egy icipici faluban. Tudok annyira spanyolul, hogy olvastam a helyi sajtót, ahol azt írták, az európaiak hurcolták be a vírust. Mindenféle csúfságokat kiabáltak ránk az utcán. Összeült a falutanács, és a helyiek úgy döntöttek, azonnal távoznunk kell. Felültünk az utolsó buszra, és volt 12 óránk, hogy eljussunk az Arequipa nevű nagyvárosba. A busz úgy száguldott velünk az 5200 méter magas hágón, hogy az utasok közül többen hánytak, a kanyaroktól, a magasságtól, az oxigénhiánytól, de a sofőr nem volt hajlandó megállni. Amikor aztán a városban boltba mentem volna, és egy katona nekem szegezte a fegyverét, hogy igazoljam magam, akkor azért meghökkentem, de félsz nem volt bennem. Én az ilyen extrém helyzetekben érzem jól magam. A kíváncsiságom erősebb, mint a félelem.

A koronavírus-járvány és a karantén változtatott az olvasási kedven?
NYK: Mindenki arra számított, hogy sokkal több időnk lesz olvasni a karanténban. Ez nem igazolódott be, mert aki dolgozott home office-ban, azt tudja, hogy minden feladat megoldása körülményesebb. Íróként nem volt nagy különbség, ez egy magányos szakma, sok íróval beszéltem, az ő életük nem változott meg, ugyanúgy ültek a szobájukban, és írtak. A könyvpiac érdekesen alakult, kevesebb könyv jelent meg, amikor viszont a karantén után kinyitottak a könyvesboltok, mindenki rohant könyvet venni. A kulturális szféra többi területéhez, a színházhoz, a mozihoz vagy a zeneiparhoz képest a könyvpiacot nem rengette meg alapjaiban a járvány, sőt: azt mondják, a világtörténelemben soha nem fogyott olyan sok könyv, mint tavaly novemberben és decemberben.
BJ: Több kiadóval is dolgozom, és mindenütt az volt a tapasztalat, hogy a járvány megváltoztatta a vásárlási szokásokat, többen vásároltak online. A mesekönyvek piaca szárnyakat kapott, valamivel le kellett otthon kötni a gyerekeket.

Tavaly ősszel készült egy felmérés Magyarországon, amelyből az derült ki, hogy a magyar felnőttek több mint fele soha vagy szinte soha nem vásárol könyvet, és csak a tíz százalékuk olvas rendszeresen. Ez körülbelül 800 ezer rendszeres olvasót jelent. Sok vagy kevés?
NYK: A félig teli vagy félig üres pohár esete. Az látszik ebből a piackutatásból, összevetve a korábbi adatokkal, hogy évről évre kevesebb ember olvas könyvet: ma már 52% azok aránya, akik egyáltalán nem olvasnak. Ez nem jó. Aki viszont olvas, az többet olvas, mint korábban, évi harminc-ötven könyvet. Ez nemzetközi összevetésben is nagyon jó mutató. Ami piaci szempontból különös, hogy ezeket az embereket senki nem tekinti célcsoportnak. Miközben nagyságrendileg ugyanannyian vannak, mint a rendszeresen sportolók. Utóbbiakat a nagy cégek reklámkampányokkal próbálják elérni. Az olvasókat azonban – akik egyébként sokat költenek a költséges hobbijukra – valamiért nem. Úgy képzelik el őket, hogy szemüveges emberek ülnek egy sarokban, nem érdemes megszólítani őket. Pedig dehogynem! Hiszen ez egy kreatív, az átlagnál többet költő, piaci szempontból is fontos célcsoport. Ami kiderült még ebből a felmérésből, hogy a nők többet olvasnak, mint a férfiak. S ez már fiatal korban így van. Magyartanároktól hallom, hogy a fiúk nem olvasnak, vagy jóval kevesebbet, mint a lányok. Aminek lesznek hosszú távú következményei. Például az, hogy a kreatívabb szakmákba egy idő után nőket fognak felvenni.
BJ: Akármerre járok, mindenhol azt tapasztalom, hogy a gyerekek falják a könyveket. S amíg ennyi helyes és kíváncsi gyerek van, addig én optimista vagyok.
NYK: Nyilvánvalóan sokkal nagyobb eséllyel lesz olvasó abból a gyerekből, akinek meséket olvasnak, s aki otthon azt látja, hogy a szülei is szeretik a könyveket. De elsősorban az iskola dolga lenne, hogy olvasókká nevelje a gyerekeket, és ez nincs így, mert az iskolai oktatás struktúrája más. A tananyag a legnehezebb olvasmányokkal kezdődik. Odakerül egy diák, aki kevésbé van felvértezve olvasási kultúrával, mert, mondjuk, szegény családból származik, és akkor rögtön megkapja Homéroszt, Dantét meg Zrínyitől a Szigeti veszedelmet. Három pofon. Soha többé nem fog olvasni semmit. A kronologikus olvasás egy 19. századi elitkultúrának a hagyománya, és rendkívül sokat árt. Ezen sürgősen változtatni kellene.

Képgaléria az eseményről a komáromi Szinnyei József Könyvtár fb-oldalán.