Lesznek-e Gömörben favellák?

Szászi következtetéseit saját gazdag tapasztalataira, élményeire alapozza. Az alábbiakban ezt szeretném kiegészíteni a rendelkezésre álló adatok alapján egy számszerű elemzéssel, ez alapján alátámasztva – vagy éppen árnyalva – a szerző intuícióját. Ehhez a feladathoz a Roma Közösségek Atlasza 2019 adatbázisát hívtam segítségül, amely katalógusszerűen tartalmazza a szlovákiai roma közösségek életkörülményeinek leírását (és amelynek egyik szerzője voltam). Az elemzés kedvéért létrehoztam belőle egy szűkített adatbázist, amely azt a 48 úgynevezett koncentrátumot tartalmazza, ahol legalább 100, zömében magyar anyanyelvű roma él a régió falvaiban. Második forrásként pedig az EU SILC MRK speciális, 2018-as statisztikai mérésből hoztam létre egy 108 gömöri és dél-nógrádi, magyarlakta roma háztartásokból álló almintát. Ezekben kerestem utána a bizonyítékokat vagy éppen a cáfolatokat Szászi állításaihoz.

Lakhatási helyzet

Kezdjük a fizikai nyomornegyedekkel. Szászi a nemzetközi UN Habitat szervezet öt elemből álló kritériumrendszerét alkalmazza annak elemzésére, léteznek-e ilyen területek Gömörben. Mind az öt esetben úgy találja, ezek a kritériumok a gömöri régió szegényebb településrészeire is érvényesek (miközben már egy „találat” is elég lenne ahhoz, hogy leszakadásról beszélhessünk). Nézzük meg, mit mondanak az adatok ezekről a kritériumokról.

1. Tartós, az időjárási viszonyoknak ellenálló lakóépületek. Az Atlasz adatai szerint a vizsgált gömöri szegregátumok lakóépületeinek mintegy 30%-ára nem adtak építési engedélyt, azaz: illegális, nem formális építmények. Bár közöttük szép számmal vannak olyanok is, amelyek jó minőségűek – például illegális telkeken álló téglaházak –, ez az arány mégis nagyon magas. A feltétel tehát egyértelműen teljesül.

2. Elegendő élettér vagy túlzsúfoltság. A vizsgált szegregátu­mokban az Atlasz szerint egy házra 5,9 lakó jut. Ez laikus szemmel nézve is magas szám, de talán még ijesztőbb, ha hozzáteszem, hogy az országos átlag 2,9 lakó per ház, azaz a vizsgált lakónegyedek sűrűsége több mint duplája az országos átlagnak. Sajnos ez a kritérium is teljesül.

3. Elérhető tiszta ivóvíz. Szlovákia számos régiójában okoz gondot az ivóvízellátás, és Gömör ebben a kérdésben is rosszul áll. A vizsgált településeken az Atlasz alapján csak átlagban 43% azon lakosok aránya, akik standard csapvizet isznak, 30% saját kutat használ, a többiek közkutakból, kis százalékban patakokból, forrásokból isznak. Ez a követelmény is teljesül tehát.

4. Elérhető minőségi illemhely. Az EU SILC kutatás háztartásai közül csak 71%-nak volt saját angolvécéje, 9% más családokkal közös illemhelyet használ, 20% pedig semmilyet. Ezek olyan tendenciák, amelyek egy „standard” szlovákiai család számára elképzelhetetlenek.

5. A lakhatás biztonsága, azaz mennyire valószínű a lakhatás elvesztése. Bár Szlovákiában viszonylag jó a lakók védelme a kilakoltatással szemben, mégis aggasztó adat, hogy az EU SILC háztartásainak 35%-ának nincsenek hivatalos papírjai, amelyek a lakhatásuk jogosságát támasztanák alá. Az ő lakbiztonságuk nagyon kérdéses. 14% pedig úgy nyilatkozott, korábban megélte a lakásvesztés valamely formáját.

Összefoglalva: a lakhatás terén Szászi intuíciója megállja a helyét. Az öt marker mindegyike jellemző a szegregáltan lakó gömöri romák életkörülményeire. A vizsgált lakónegyedek sűrűn lakottak, tele vannak elégtelen minőségű és nem rendesen felszerelt lakóegységekkel. Sajnos kimondható, hogy nemzetközi összehasonlításban igenis léteznek nyomornegyedként leírható részei Gömörnek – bármennyire utálatos ez a kifejezés.

Társadalmi leszakadás

Nézzük a dolog másik részét, a szellemi gettósodást. Szászi itt nem nemzetközi definíciókra hagyatkozik, hanem saját maga állít fel kritériumokat. Ezek mindegyikében ismét hiányt, problémát érzékel. Nézzük sorjában, mit mondanak ezekről a feltételekről az adatok.

1. Iskolázottságbeli leszakadás. Az EU SILC adatai egészen dermesztő képet festenek: a felmért háztartásokban élőknek csupán 13%-a vôgzett középiskolát, zömük alapiskolai végzettségű. Ezen belül is van 30%, amely nem végezte el az alapiskolát sem, esetleg speciális iskolába járt. Talán mondani sem kell, hogy ez hatalmas leszakadás az országos átlaghoz képest, és később a munkaerőpiacon is óriási hátrányt okoz.

2. Szellemi termékekkel való ellátottság. Bár az EU SILC-ben részt vevő háztartások nagy részében volt tévé (93%), számítógép (73%), internet-hozzáférés (79%), egyben az is látható, hogy ezen háztartások anyagi helyzete nem megfelelő arra, hogy kulturális aktivitásokban vegyenek részt. Csak 49% engedheti meg magának, hogy havonta egyszer(!) étteremben egyen a családjával; 17% vesz részt szabadidős aktivitásokban és csak 8%-nak van minden héten egy kis pénze, amit magára fordíthat. Ilyen körülmények között szinte biztos, hogy ezek a háztartások ingerszegény környezetben vannak, illetve az ingerek elsősorban a tömegkultúrától érkeznek.

3. Oktatási szegregáció. Az Atlasz adatbázisában vizsgált települések pontosan két harmadából (67%) a gyerekek olyan iskolákba járnak, amelyeket szegregáltként tartunk számon, ahol az iskolatársaik, osztálytársaik zömében szintén romák. Különösen igaz ez a speciális iskolákra, ahol nagyon magas a roma gyerekek aránya. De az iskolákban is ismerjük a belső szegregáció fogalmát, ahol külön „cigány osztályokat” hoznak létre az évfolyamokban.

4. Tolerancia mértéke, kiközösítés. Nagyon „puha”, szubjektív mutató, amely nehezen mérhető adatokkal. A rossz társadalmi, csoportközi viszonyokra utal azonban az, hogy az EU SILC által megkérdezettek 0-tól 10 pontig terjedő skálán átlagban 6,5 pontra értékelték a társadalmi kikeresztettségük szintjét (a 10 pont a maximum). 24% a legmagasabb, 10 pontos lehetőséget adta meg, amely az ő teljes kirekesztettségükre utal.

Sajnálatos módon úgy látszik, hogy Szászi puhább, szellemi le- és elszakadásra vonatkozó mutatóiban is igazat kell adnunk a szerzőnek, ha a fizikai szeparációban élő emberek alacsonyabban iskolázottak (és általában szegregált iskolákban), nincs lehetőségük fejleszteni magukat, méltó módon eltölteni a szabadidejüket, és általánosságban magas fokú társadalmi kirekesztettségről számolnak be.

A két dimenzió ráadásul össze is kapcsolódik: a lakókörnyezet rossz minősége gettósodást okoz, azaz ezek a lakónegyedek olyan hellyé válnak, ahova senki nem jár, ha csak nincs ott kifejezetten dolga. A szellemi szétszakadás közben szegregációt hoz magával, azaz az emberek abbahagyják a csoportközi érintkezést, kommunikációt, elfordulnak egymástól, elmennek egymás mellett. A dolog vége pedig az érintett csoport stigmatizálása, megjelölése kívülállóként, érinthetetlenként, nem kívánatosként. Ezzel eljutunk a teljes helyi közösség felbomlásáig.

Az egyetlen lehetőség: felzárkóztatás

Szászi dolgozata utolsó részében azon gondolkodik el, mit lehet ezzel tenni. Tipologikusan három megoldást sorol fel: telepfelszámolás, átköltöztetés, felzárkóztatás. Az első kettő egymással rokon ötlet, és sajnos – a gyakorlati tapasztalataink alapján – az esetek túlnyomó többségében semmiféle  eredményhez nem vezetnek. A vizsgált régióban is jól látható, mi az átköltözések és telepfelszámolások eredménye: a rimaszombati Fekete Város (Dúsai úti lakótelep), a losonci „Rappi kereszteződés” telep, de akár a licei új cigánysor (ahová a Szepességből költöztettek be romákat) a térség legleszakadottabb, legnehezebben kezelhető gettói közé tartoznak. A „küldő” település számára a kiköltöztetés tehermentesítést jelent, azonban ugyanezek az emberek máshol megjelennek, és ott okoznak (jellemzően a korábbiaknál sokkal nagyobb) problémát.

Így marad a felzárkóztatás. A Szászi által feljebb ajánlott kettős bontás is segít jól látni, hogy ennek egyszerre két vonalon kell futnia. Javításra szorul a fizikai környezet, tágabb értelemben a szociális helyzet; de egyben a szellemi infrastruktúra, azaz az emberi erőforrás minősége is.

Van ok az optimizmusra: nem­csak Gömörben, de országszerte is igaz, hogy a romaság makro­tenden­ciái óvatosan, de egyértelműen jó irányban mozognak. Növekszik az óvodát, iskolát elvégző gyerekek aránya; a Covid előtti években rekordmagasságba nőtt a foglalkoztatottak aránya; fokozatosan csökken a nem hivatalos, nem standard lakások aránya; aktivizálódik a roma értelmiség, polgármesterek, képviselők, terepmunkások. A sor folytatható, az Atlasz elemzése szinte minden téren ezt a folyamatosan (bár lassan) javuló tendenciát mutatja annak első kiadása, 2004 óta. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindig mindenhol és minden jó irányban halad, vagy hogy ne lennének helyi konfliktusok. Korántsem, vannak és lesznek is. „Csak” azt, hogy nem igaz a tétel, mely szerint semmit nem lehet tenni az ellen, hogy a gettósodás folytatódjon.

Szlovákiai magyar szempontból egyébként a magyar ajkú romák felzárkóztatása kulcsfontosságú kérdés, számunkra talán ez még fontosabb téma, mint országos viszonylatban. Hiszen nemcsak Gömörben, de máshol is gyakorlatilag a magyar közösség fennmaradása múlik azon, milyen lesz a viszony a magyarok és a magyar romák között. Ott, ahol az elidegenedés felé halad, a magyar közösség sokat veszíthet. Például a csallóközi Nagymagyaron évtizedeken át a szlovák iskola felé „nyomták” a roma gyerekeket. Az eredmény? Mára lassan roma többségűvé válik a falu, de ezek a romák elsősorban szlovák és roma nyelven beszélnek, a magyart törik, hanyagolják. Az idősebb generáció egyértelmű magyartudatát sikerült kikoptatni a szegregáció kedvéért.

Aztán ott vannak a pozitív példák, ahol a két lakossági csoport sorsa összefonódni, életkörülményeik fokozatosan kiegyenlítődni látszanak, mint Hanván, Simonyiban, Szentkirályon… Ezekben a falvakban a helyi magyar ajkú romák akarják és tudják is fejleszteni a helyi kultúrát, megtartva a magyarság intézményeit és hagyományait. Részt vesznek a települések életében, irányításában, dolgoznak közösségeikért. Ez a helyes(ebb) út, amely mindannyiunk számára több sikerrel és örömmel kecsegtet, mind a magyarok, mind a romák számára.

Szászi Zoltán cikke fontos látlelet, és a fenti adatok alapján pontos is. A gömöri roma közösségek leszakadása olyan téma, amellyel fontos szembenéznünk, annak fizikai és szellemi formájában egyaránt. Rajtunk és a következő évtizedek munkáján múlik, hogy a térség rosszabb helyzetű települései valóban favellákká silányulnak, vagy sikerül őket közösen, a helyi roma közösségek bevonásával élhető és lakható, közös terekké tennünk. Az én érzésem az, hogy sikerülni fog, de ehhez rengeteg munka áll még előttünk.

Ravasz Ábel
A szerző korábbi romaügyi kormánybiztos, a Bél Mátyás Intézet elnöke