Juhász R. József: A lakodalom és a dravidák

Amíg a festmény készült, meglátogattuk a Victoria Memorial hatalmas márványépületét, Kalkutta egyik leghíresebb műemlékét, amit a brit gyarmatosítók építettek 1906 és 1921 között, és Viktória királynőnek állít grandiózus emléket. Majd hullafáradtan elvánszorogtunk még egy kicsit a közeli törzshelyünkre, aztán haza.

Másnap nagy meglepetés várt ránk. Meghívták az egész társaságot egy igazi esküvői partira. A KIPAF egyik tagja ment férjhez. Volt mit csinálni estig, hiszen tradicionális esküvői ünnepségről lévén szó, a dress code a lányoknál szári, a fiúknál pedig kurta vagy dhoti volt. Uma kölcsönadott egy szárit Nanxinak, én meg Joyrushtól kaptam egy kurtát. A fiúk egy része azzal próbálkozott, hogy a dhotit valahogy magára tekerjéke, amiből jó kis performansz kerekedett. Senki sem tudta, hogyan kell felölteni, feltekerni, felvenni. A végére azért a Google hathatós segítségével csak sikerült. Elindultunk a rendezvényre; már ahogy a társaság kinézett, az nagyon vicces volt, nem beszélve arról, amikor megláttuk a többieket. Mintha csak valami bollywoodi szappanoperába csöppentünk volna. Ennyi performert én még nem láttam száriban és kurtában. Nagyon jól éreztük magunkat. Igaz, alkoholt nem szolgáltak fel, de a jó társaság mindenért kárpótolt. Mindjárt az elején feldobtuk egy kicsit a hangulatot. Történt ugyanis, hogy Nanxival elindultunk az U alakban elrendezett ételpultokhoz, hogy végigkóstoljuk az ott levő, sok esetben teljesen ismeretlen ételeket. Rögtön a legelső egy nagyon különleges ízű növény levelébe tekert virágszirom és fűszer vagy apróra vágott zöldség keveréke volt. Sose láttam és kóstoltam még ilyet, és ezzel Nanxi is így volt. Egészen különleges volt. Az ízét még mindig fel tudom idézni. Kicsit a nyers sóska és a vízitorma vagy zsázsa keverékére emlékeztetett a levél, benne pedig a közel-keleti zaatar, gyömbér és akácvirág. Annyira izgalmas volt, és ez volt az első, amit megkóstoltunk, hogy én még egyet kértem. Ezután már nem emlékszem, mi mindent ettünk, de volt, ami banánlevélbe volt csomagolva, volt, amiről elképzelésem sem volt, mi az – és volt még csirkecomb. Nos, amikor elértünk a csirkecombhoz, egyszer csak Uma szólt, hogy felszabadult egy asztal, üljünk oda hozzájuk. Rögtön kihasználtam az alkalmat és megkérdeztem tőle, mi is az a valami, amit az imént ettem. Lett nagy hahota és vidámság. Kiderült, hogy mi szépen balról jobbra kezdtük a kóstolást, mindenki más viszont jobbról balra, ahogy Indiában illik. Vagyis az, ami nekem annyira ízlett, az a jól megpakolt, nehéz gyomor gyógyszere. Emésztést serkentő zöldségek, fűszerek és gyógynövények keveréke.

Emlékszem, ennél az asztalnál került szóba először az indiai kasztrendszer. Négy kasztra és a kaszton kívüliekre oszlik a hindu India. Emlékeztem, hogy ezt még Gandhi sem tudta igazán eltüntetni, sőt a kaszton kívülieknek akart egy új kasztot bevezetni, sikertelenül. De azt is tudtam, hogy Bengálban a hosszan tartó kommunista rendszer alatt nagymértékben visszaszorult a jelentősége. A modern Indiában már elméletileg nincs helye a kasztoknak. Elméletileg! A gyakorlatban mindenki mindenkiről pontosan tudta, melyik kaszthoz tartozik. Amikor rákérdeztem, hogy a kommunista családban felnőtt, maga is baloldali nézeteket valló performer és szervező vajon milyen kasztba tartozik, gondolkodás nélkül mondták el, hogy ő bizony brahmin, azaz a legfelsőbb kaszt tagja. Szinte biztos voltam benne. Ettől számomra nem lett sem több, sem kevesebb, csak néhány dolog a helyére került.
Ez volt az utolsó napunk Kalkuttában, legalábbis decemberben. Sok mindent szerettünk volna még megnézni itt, de tudtuk, hogy januárban lesz még erre időnk. Másnap indulnunk kellett Bengaluruba, a modern India egyik üzleti központjába, délre, ahol Mónika, Dimple és a Karnataka Chitrakala Parisath egyetem diákjai már vártak ránk. Ideje volt ideiglenes búcsút inteni kalkuttai barátainknak.

Flashback

Tel-Avivba és Haifába a ZAZ fesztivál 10. jubileumi eseményeire kaptam meghívást. 2015. december elejére. Örültem a meghívásnak, annál is inkább, mivel workshopot is tarthattam mindkét városban. Itt találkoztam Mónikával, aki Indiából érkezett. Bejelentkezett a workshopra is, amelynek Radikális képek, titkos (nem nyilvános) üzenetek volt a címe (Radical images, undisclosed messages). A radikális képek a performansz vizualitására utal, a „titkos (nem nyilvános)” üzenetek pedig a nyelvre (vagy inkább a művész által használt kódra) és az üzenetek továbbításának lehetséges módjára. Mónikának annyira megtetszett az, amit ott csináltunk, hogy mindenképpen el akart hívni Bengaluruba (Indiába), hogy ott is csináljak egy workshopot. Akkor erre nem sok esélyt láttam, hiszen ekkortájt a lehető legrosszabb anyagi helyzetben voltam. Alig voltam túl a váláson, költözésen, lakásvásárláson és egy szakmailag fontos és nagyon jól sikerült, de anyagilag teljes csődöt hozó művészeti projekten, a Privát nacionalizmuson.

Megérkeztünk Bengaluruba, India IT-fővárosába. Teljesen más képet mutatott, mint Kalkutta. Tehenek itt is voltak mindenfelé, de a tisztaság nagyobb volt. A légszennyezettség itt is elég magas értékeket mutatott, főleg ami a port illeti. Mónika korábban posztolt már fotókat egy égő tóról, később ugyanaz a tó olyan habzásba kezdett, hogy belepte a környező utcákat, aztán a hab is kigyulladt. Elképesztő hírek keringtek a Bellandur-tóról. Hivatalosan is ez India legszennyezettebb tava. 2015 óta a nemzetközi sajtó is sokat foglalkozott vele. Csak reméltük, hogy Mónika nem a közelében lakik.

Ott lakott. Persze a megérkezésünkkor ezt még nem tudtuk. Örültem, hogy újra találkoztam Mónikával. Siddel, a férjével és macskáival várt minket. Már akkor nagy volt az öröm, amikor kiderült, hogy külön szobánk van, amelyben van ágy, működik a zuhanyzó, hogy van rendes konyha. Az előző öt nap Kalkuttában még élénken élt az emlékezetemben. Elugrottunk a közeli likőrsztórba, és vettünk két üveg bort. Az egyik egy helyi portói típusú bor volt, a másikra már nem emlékszem. Iható volt, bár nem lett a kedvencem. Indiában nem bort kell inni. Indiában nem alkoholt kell inni.

Sokat beszélgettünk aznap. Elkezdtük megtervezni a programjainkat. Csaknem egy teljes hónapot fogunk itt tölteni. Semmit sem kellett elsietni, viszont szerettük volna hasznosan és sok-sok munkával tölteni az időnket. Addigra már jó néhány workshop volt mögöttem, Nanxival is volt már néhány közös workshopunk, ez a mostani mégis más volt. Egyrészt a képzőművészeti egyetem diákjairól volt szó, másrészt nekik nem volt teljesen ismeretlen művészeti ág a performansz. Még én is ismertem Dimple-t és persze Mónikát, akik sok performanszot csináltak, nem csak Bengaluruban. Mint kiderült elég sokan jelentkeztek a workshopra, aminek a „Performanszművészet mint társadalmi intervenció” címet adtuk. Volt még bőven időnk a workshop előtt és persze tennivalónk is. Az egyetemmel nagyon nehezen ment a kommunikáció. Szinte semmit sem voltak hajlandók írásba adni. Mindenben meg tudtunk egyezni velük a személyes találkozásokon, de se egy e-mail, se szerződésünk nem volt. Az utolsó pillanatig húzták az időt. Helyszínt is kellett találnunk a workshophoz. Meglátogattunk néhány galériát, ahol tetszett az ötlet, aztán valahogy mégsem lett belőle semmi.

Másnap Mónika és Sid munkába ment, mi pedig biciklizni. Annyira megtetszett a biciklizés és a környék, hogy elég sokat jártunk hindu szentélyeket látogatni, anyagokat vásárolni a performanszokhoz, ebédelni, várost nézni. Mónika figyelmeztetett minket, hogy Bengaluruban, ami egyébként egy 8,5 milliós város; tilos közterületen dohányozni. Gondolj bele, Európában csak Moszkva nagyobb ennél. Körülbelül akkora, mint London. Hogy tudják megoldani azt, hogy az emberek ne dohányozzanak közterületen? Valahogy megoldották, mert valóban nem találkoztunk utcán dohányzó emberekkel. Akkor még nagy dohányos voltam, úgyhogy nekem ez gondot okozott, de meg tudtam oldani. Még az egyetemen is voltak rejtett, dohányosok által használt zugok. A tanárok is ott cigiztek. Tőlük tudtam meg, hogy hol lehet Golden Virginia dohányt venni, ugyanis lassan kezdtek kifogyni a tartalékaim, amiket még Sencsenben vettem.

Napközben ismerkedtünk a várossal. Izgalmas helyekre bukkantunk, sokszor teljesen véletlenül. Egyik ilyen hely volt a selyemgyár. Szerettünk volna venni egyik performanszunkhoz egyszerű fehér selyemsálat. Tudtuk, hogy Indiában gyártanak selymet, és hogy valószínűleg olcsón hozzá lehet jutni. Sokszor közlekedtünk riksával, és az egyik ilyen utazás alkalmával vettük észre a selyemüzemet. Megállítottuk a sofőrt és bementünk. Egészen hihetetlen hangulata volt a helynek. Beengedtek minket a gépekhez, és megmutatták hogyan is szövik a selymet. Nagyon zajos, öreg és koszos gépek zakatoltak egy viszonylag kicsi, sötét teremben. Hatalmas, fából készült lyukkártyák irányították őket. A szinte láthatatlan selyemszálak, mint a pókháló fonalai fonták be az egész szobát. A gépsor végén pedig tekeredett fel a mintás, arannyal szegélyezett selyemszövet. Ez a része olyan tiszta és vakítóan fehér volt, hogy nehezemre esett elhinni, hogy valóságos. Ezután átvittek minket a selyemszövő üzem bemutatótermébe, ahol megvehettük az ott készülő termékeket. Természetesen iszonyatosan drága volt minden. Nem is értem, mire számítottam. Miután kiszámoltuk, hogy a honoráriumunkból az ott árusított termékkínálatból semmit sem tudnánk megvenni, távoztunk. Volt pótmegoldás. Zsuzsának, az exemnek még Sencsenben rendeltem selyemsálakat, mert selyemfestéssel kezdett el foglalkozni. Ott az európai árakhoz képest, azt hiszem, féláron tudtam megvenni. Az egyik sálat később felhasználtuk a közös performanszunkhoz.

A selyemszövő üzem mellett volt egy gyönyörű kis templom. Ha már ott voltunk, megnéztük. Mint kiderült, ez a híres Shree Dodda Ganapathi vagy Bika-templom. Hatalmas feketebika-szobor volt a templom szívében. Gazdagon feldíszítve friss sárga virágokkal, aranyszínű csörgőkkel, füstölőkkel. A bika Siva isten szent állata. Az erő megtestesítője. Siva másik nagyon jellegzetes jelképe a lingam, egy jókora stilizált fallosz. A tiszteletére emelt templomokban hatalmas lingamszobrok előtt imádkoznak gyermekáldásért a nők, a lingamot vajjal kenegetik és felkoszorúzzák. Európai szemmel egészen bizarr. Indiában ez hétköznapi. Később megnézzük Khadzsuráhó erotikus templomait is. Na, ott teljesedik ki igazán a lingamkultusz. Ebben a templomban kaptam meg az első bindit!
A szó jelentése csepp. A bindi máig a leglátványosabb testdísz, a két szem fölött a homlok közepére festik. Nem csak a hívő nőkön jelzi, hogy foglaltak, azaz házasok. Ezt a jelentést máig hordozza. Valahogy úgy működik, mint a kasztrendszer. Hivatalosan nincs, de mindenki pontosan tudja, ki melyik kasztba tartozik, a bindiről pedig, hogy ki foglalt és ki nem. De nem csupán nők viselik, nagyon sok férfin, gyereken, de még tehénen is láttunk bindit. Én is büszkén viseltem egész nap, de lehet, hogy csak elfelejtettem, hogy egy piros pötty van a homlokom közepén…

Aznap este meglátogatott minket Dimple is, így vidám whiskyzés kezdődött. Biryanit rendeltünk, egy jellegzetes rizses ételt. Olyan, mint mondjuk a rizottó. Sokféle szósszal és zöldséges fűszerkeverékkel, vagy ahogy ők hívják acharral. Ekkor derült ki számomra, hogy ezt a finomságot már vagy húsz éve ismertem és tizenöt éve magam is készítettem minden évben. Máig sokféle achart készítettem, kóstoltam, vettem vagy kaptam. Anélkül, hogy tudtam volna, mit is készítek. Nem is emlékszem már, hogyan fedeztem fel magamnak. Azt biztosan tudom, hogy Ázsiában ettem ilyet először, de hogy ez Dél-Koreában volt, Indonéziában vagy Japánban, már nem emlékszem. Akkoriban Bécsből repültem az ázsiai országokba. Bujdosó Alpárral, a Párizsi Magyar Műhely alapító szerkesztőjével szoros barátságban voltam, és akkoriban már szerkesztője is voltam a lapnak. Sokat segített a kilencvenes évek elején abban, hogy utazni tudjak. Sokszor nála aludtam, vagy ott hagytam az autómat, így Bécsben volt időm arra, hogy a Szecesszió (Szecessziós Ház) melletti ázsiai piacon néha bevásároljak. Évekig ott vettem meg a különböző pickléket: lime pickle, mango pickle, chili pickle stb. Annyira beépült az étkezési szokásainkba, hogy egy idő után, valamikor a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején elkezdtem íz alapján elkészíteni a magam pickleváltozatát, rengeteg kísérletezés után aztán kialakult egy recept, amit minden ősszel nagy mennyiségben készítettünk. Sok barátom ismerte, hiszen ajándéknak is nagyszerű volt, és még Roi Vaara barátommal közösen is készítettem picklét valamikor 2013 környékén, Budapesten. Nos, ez a pickle most ott volt Mónikáék asztalán, és azt mondták, hogy az az achar. Mint kiderült, minden államnak, régiónak, sőt családnak van saját receptje. Olyan ez Indiában, mint nálunk a savanyúság. Minden háztartásban készítenek, vesznek, kapnak, de mindenképpen van, és mindenki mást szeret és másképpen. Imádtam azt az achart. Olyan felfedezés volt ez számomra, mint amikor a lányom alig egyévesen egyszer csak ránézett a labdára és azt mondta: labda! Hónapokig pattogott, gurult a szobában. De addig a pillanatig nem volt neve. Attól a pillanattól kezdve még jobban kezdett érdekelni az indiai konyha, az indiai fűszerek és étkezési szokások. Karnataka államban voltunk, Mónika kannadai származású (nem kanadai!), és hát tőle is kaptam azóta receptet, amit nem is olyan régen készítettem el jelenlegi otthonomban, Mexikóban.

Egy fontos adalék. Mónika elmondásából derült ki, hogy ő egy igazi karnatakai családból származik és anyanyelve a kannada. Elsőre ez nem mondott sokat ezért kicsit elmélyedtünk a kannada nyelv csodás világában. Mint kiderült, a dravida nyelvcsaládhoz tartozik és vagy 43 millió ember beszéli. A további meglepetésekhez már kellett a wikipédia is, amit utazásaim során gyakran használtam, főleg olyan információk megszerzésére, ami praktikus módon segített eligazodni olyan kultúrákban, mint az indiai, ahol az összefüggések ismerete nélkül sok mindent lehetetlen megérteni. Nem volt szándékomban tudományos igényű tanulmányt írni India történetéből, de azt azért szerettem volna megérteni, hogy Mónika miért más, mint mondjuk Aopala Kalkuttából. Legalább kulcsszavak szintjén fontos, hogy a dravida nyelvekről, amilyen a kannada is, legyen némi információnk, hiszen Karnatakában vagyunk, ahol 43 millió ember beszéli ezt a nyelvet és a tagállam egyik hivatalos nyelve. Márpedig elég jól tudjuk, mit is jelent az, amikor nyelvi kisebbségként éled az életedet.

Szóval, az uralkodó elméletek szerint a dravidák az Indiai szubkontinensen kívülről vándoroltak India déli területeire. A 20. század végén előtérbe került az uráli nyelvcsalád, illetve az altaji nyelvekkel való kapcsolatuk kutatása, de rokonították a koreai, japán és az elámi nyelvvel is. A magyar nyelv eredetének kutatása szempontjából tulajdonképpen unokatestvérek. Ahogy a koreaiak is. Nos, ezzel a kis kitérővel Mónikát is és az itteni közösséget, társadalmat is másképp láttam. Érthetőbbé váltak egy nyelvi és vallási kisebbségben szocializálódott fiatal képzőművész munkái és küzdelme, amit a nők társadalomi egyenrangúságáért folytat. Itt ráadásul a hindu hegemóniával és kasztrendszerrel is meg kell küzdeni mindazoknak, akik nem követik a hindu vallást és nem tartoznak a legfelsőbb, brahminok, kasztjába.

Flashback

Még 1996-ban történt velem Kaohsiungban, Koreában, amikor megérkeztem egy ottani művészeti szimpóziumra és kiderült, hogy az anyanyelvem magyar, szinte a nyakamba ugrottak. Akkor mi testvérek vagyunk, mondták. Azóta már több koreaival is beszéltem, akik tényként kezelik a rokonságot. A világ minél több helyére látogattam el, annál több unokatestvérrel találkoztam. És ez rendben is van. Bárcsak mindenki az unokatestvérem lenne. Ráadásul arcfelépítésben is volt, amikor annyira nyilvánvaló volt a hasonlóság, hogy meg sem kellett szólalni. Két helyen is volt olyan érzésem, hogy rengeteg „kéméndivel” találkoztam. A nahszik földjén, Kínában és a pandzsáboknál, Indiában.

A másik nagy témánk az volt vacsora közben, hogy mit kell feltétlenül látnunk délen. Volt egy bakancslistám Indiában is, viszont Dél-Indiáról szinte semmit sem tudtam. Az egyértelmű válasz az volt, hogy el kell mennünk Hampiba. Még akkor ott helyben próbáltunk interneten buszjegyet és szállást foglalni, de a pénzváltás miatt szinte minden megbénult, kezdtünk kifogyni a készpénzből is. Kénytelenek voltunk mi is beszállni a nagy ATM-vadászati játékba. Másnap reggel fogtuk a bicajt és hárman háromfele mentünk, beálltunk minden sorba, amely mozgott – az volt a biztos jele, hogy az automatában van pénz. Persze többször is előfordult, hogy jóval az előtt, hogy sorra kerültünk volna, kifogyott. Akkor továbbálltunk, míg végül sikerült valamennyi készpénzhez jutni. Közben Sid is próbálkozott. A Hongkongban kapott régi 500-as és 1000-es címleteket bevitte a banka, valamilyen kamu szöveggel, és próbálta beváltani. A gond az volt, hogy egyszerűen nem győztek annyi új bankjegyet nyomtatni, hogy mindenkinek jusson. Majdnem két hétbe telt, mire kicserélték Sidnek a bankjegyeket. Akkoriban nagyon nagy volt a káosz. A gazdaság szó szerint beleroppant a pénzváltásba.

Az egyetemmel is sikerült időközben megegyeznünk a részletekben és az anyagiakban. Legalábbis szóban. Tíz diákot tudtunk elvállalni, és az volt a megegyezés, hogy részben az egyetemen, részben pedig a Cubbon parkban fogjuk tartani a workshopot. A diákok mellé még négyen csatlakoztak Mónika baráti köréből. A parkot már ismertük, mert Mónika elvitt oda minket. Nem volt messze az egyetemtől, és jó választásnak tűnt. Megvoltak az időpontok is. December 22–27. Közben a Bengalurui Nemzeti Galériából is kaptam egy meghívást december 28-ra egy bemutatkozásra és beszélgetésre. Mivel csaknem minden elő volt már készítve, elindulhattunk pár napra Hampiba.

(Részlet a Kalligram Kiadónál tavasszal megjelenő Egy performer élete című könyvből.)