Hübrisz és Nemezis találkozása Izraelben

Nem vitathatjuk: Palesztinában akkor is folyt a vér, amikor olyan békekeresők voltak hivatalban, mint például Jichák Rabin vagy Ehud Barak. Netanjahu azonban meggondolatlanul előhívta az erőszakot, amikor bármi árat hajlandó volt megadni a koalíciós partnereinek a támogatásért. Hagyta, hogy palesztin földeket foglaljanak el, bővítsék az illegális telepek hálózatát, tovább feszítsék a muszlimok érzelmeit a Templom-hegyen lévő szent mecsetekkel kapcsolatban, és öngyilkos tévképzeteket terjesszenek a jeruzsálemi templom újjáépítéséről (ami magában is tökéletes recept arra, hogy kiprovokáljon egy újabb dzsihádot). Eközben mellőzte a ciszjordániai Mahmúd Abbász mérsékeltebb palesztin vezetését, ezzel is hatékonyan megerősítve a radikális Hamászt Gázában.
Netanjahu kicsavart logikája szerint az erős gázai iszlamista uralom lenne a végső érv a palesztinai politikai megoldás ellen. Úgy vélte, a szélsőségesek jutalmazásával és a mérsékeltek éles kritizálásával a „túl puha baloldaltól” eltérően végül megtalálta a megoldást a palesztin konfliktusra. Az Ábrahám-egyezmény, amely normalizálta Izrael kapcsolatát négy arab állammal (és a folyamat valószínűleg hamarosan Szaúd-Arábiával is eredményre vezetett volna), elvakította, elvonta a figyelmét a lába alatti forrongó palesztin vulkánról.
Ám a Gázát körülvevő falvakban, az izraeli civilek kíméletlen, barbár lemészárlásában Netanjahu hübrisze a saját nemezisével találkozott a Hamász vadságának formájában. Ötven évvel és egy nappal azután, hogy Egyiptom és Szíria megindította meglepetésszerű támadását a jom kippuri háború néven ismertté vált események során, a Hamász megrohamozta Gáza Izraellel közös határait, és védtelen civilek százait gyilkolta le. A közösségi oldalakon olyan felvételek terjednek, amelyeken fiatal nőket erőszakoltak meg barátaik holtteste mellett. Mintegy száz embert – köztük egész családokat, idős nőket és kisgyerekeket – ejtettek túszul és hurcoltak Gázába.
Sokan megdöbbentek, hogy a Hamász ilyen könnyen áthatolt Izrael védelmén a gázai határ mentén. Nagy kérdés persze, hogy beszélhetünk-e védelemről. Miközben a Hamász védtelen civilek százait kezdte lemészárolni, Izrael dicsőséges hadseregét többnyire máshol vetették be. Sokukat Ciszjordániába küldték, hogy megvédjék a vallásos telepeseket a helyi palesztinokkal való összecsapásokban (amelyeket nem ritán maguk a telepesek provokálnak ki), illetve a sátrak ünnepén. A gázai határ mentén hosszú órákon át kétségbeesett férfiak és nők kiáltoztak segítségért, és a Közel-Kelet legerősebb hadserege sem volt sehol.

Az izraeli politika mindig is abból a feltételezésből indult ki, hogy Gáza nem  prioritás. A föld alatt húzódó, szenzorokkal felszerelt betonfal, amelyet Izrael az enklávé köré épített, elzárta az alagutakat, amelyeken keresztül a Hamász a múltban megpróbált behatolni a határ menti izraeli falvakba. Ennek a rendszernek most semmi haszna nem volt. A Hamász egységei egyszerűen megrohanták a kerítést a felszínen.
Az izraeli hírszerzésnek nem volt semmiféle előzetes információja a Hamász szándékairól. A „start-up nemzet”, amelynek kifinomult kiberegységei képesek észlelni egy falevél rezzenését egy Szíriában fekvő iráni támaszponton, semmit sem tudott a készülő támadásról. Izrael rögeszmés megszállottsága, hogy egy esetleges iráni nukleáris támadást tekint a legnagyobb biztonsági kockázatnak, a belső biztonsági szolgálatok pedig a megszállt Ciszjordániára összpontosítják a figyelmüket, részben magyarázza ezt a hanyagságot.
A Hamász támadása nemcsak taktikai meglepetés volt, hanem stratégiai jelentőségű bomba is. Ez nyilvánvalóan kiolvasható a szervezet megfontolt döntéséből, hogy az elmúlt két évben kimaradt az Izrael és az Iszlám Dzsihád – egy másik gázai militáns csoport – közötti összecsapásokból. A Hamász egyre inkább azt a benyomást keltette, hogy egyfajta kormányzattá alakul át, amelyet jobban foglalkoztat a palesztin nép anyagi szükségleteinek a kielégítése, mint az előreláthatóan hatástalan fegyveres ellenállás. Az izraeliek pedig elhitték, amit hinni akartak: hogy a katari támogatások és saját gesztusaik eltántorítják a Hamászt a jövőbeni fegyveres kalandorakcióktól.
És akkor most mi van? Újra jöhet az elrettentés? De pontosan hogyan? Gáza újbóli, önsorsrontó megszállása formájában? Szárazföldi inváziót nehéz elképzelni. Az egyik ok az ezzel járó pusztítás és az áldozatok borzasztó szintje, miközben a Gázában tartózkodó sok izraeli túsz további biztosítékot jelent. Reális a kockázata annak is, hogy a Hezbollah újabb frontot nyit Libanonból, északon. A Hezbollah lehetőségei ugyan eltörpülnek a Hamász képességei mellett, ám egy kétfrontos háború, amelyben Irán valószínűleg Izrael ellenségeit támogatja, apokaliptikus forgatókönyv.
Pontosan ezért figyelmeztette Joe Biden amerikai elnök Izrael ellenségeit, hogy „ne használják ki a válságot”. S hogy üzenete elérje az érintetteket, Biden a Földközi-tenger keleti medencéjébe rendelte az amerikai haditengerészet legújabb és legmodernebb repülőgép-hordozóját.
De ugyan mikor alakult az izraeli-palesztin konfliktus a karteziánus logika szerint?
Clausewitztól azt tanultuk, hogy a háborúnak politikai célok kontextusában van értelme. A Hamász jelenlegi háborújának ilyen céljai vannak: biztosíthatja a hegemóniáját a palesztin nemzeti mozgalomban, túszcserével kiszabadíthatja az embereit az izraeli börtönökből, megakadályozhatja, hogy az „arab testvérek” feláldozzák Palesztina ügyét a zsidókkal való kapcsolatok normalizálásának az oltárán. Netanjahu kormánya számára azonban ez egy tisztán reaktív háború, amelynek nincs politikai célja azon túl, hogy kicsikarjon némi szünetet az ellenségeskedés következő eszkalálódásáig.
Ha egy ország nem vonja felelősségre a vezetőit tetteik olyan következményeiért, mint amilyeneket a Gáza körüli szörnyű jelenetekben láttunk, elveszíti a jogot, hogy tényleges demokráciának tekintse magát. Ám Netanjahu mérgező politikai dezinformációs gépezete máris dolgozik, már terjeszti az összeesküvés-elméletet, amely szerint a hadsereg baloldali tisztjeinek hanyagsága vezetett ehhez a pusztító háborúhoz. Senki sem csodálkozhat azon, hogy Netanjahu a „hátba szúrás” jól ismert narratívájához folyamodik – ez az összeesküvés-elméletet már a nácik is terjesztették az 1920-as és 1930-as években. Mi mással magyarázhatná a fő felbujtó a maga bűnös mulasztásait?
Amikor a harcok véget érnek, elkerülhetetlenek lesznek a tárgyalások a túszok és a foglyok cseréjéről. Valószínűleg fel kell majd oldani Gáza egyértelműen tarthatatlan, hatástalan blokádját. Mindenesetre egy tobábbi kérdés terítéken marad: vajon helyes út-e a palesztin megváltáshoz az a barbárság, amit a Hamász-milíciák a Gáza környéki gyilkos mezőkön mutattak? Feltételezett dicsőségük pillanata még sokáig  gyalázatként fog élni az emlékezetünkben.

Shlomo Ben-Ami
A szerző Izrael egykori belbiztonsági és külügyminisztere, a Toledo International Center for Peace alelnöke

©Project Syndicate