Hogyan formálhatta a Fidesz a kisebbségi magyar eliteket?

A budapesti Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének történésze A kisebbségi elitek tegnap és ma című konferencián adott elő Komáromban. Egy 20 perces előadásban természetesen nem rajzolható meg a maga teljességében a Fidesz és a magyar kisebbségi elitek kapcsolata, annak minden színeváltozása, de összességében nagyon hasznos szempontokat vetett fel a kapcsolatok evolúciójáról.

A nemzetépítés kérdései
Bárdi úgy fogalmazta meg a kiindulópontját, hogy a témát a magyar nemzetépítés szempontjából vizsgálja, nem jobbról vagy balról, és nem sikertörténetként avagy hanyatlásként. Azt próbálta felfejteni, hogy az identitás- és a magyarságpolitika hogyan kapcsolódik össze: „Azt gondolom, hogy az identitáspolitika ebben az esetben a nemzeti tematika realizálása. A Fidesz folyamatosan újrafogalmazza a nemzetképet és a párt önarcképét, valamint az ellenségképet is. Az alapkérdések, amelyeket az általam vizsgált négy korszakban fel kell tenni, a következők: Mit értünk nemzeten? Mi a nemzethez való tartozás kritériuma, és ki mondja meg, hogy ki a magyar? Ki árt és ki használ a nemzetnek? Mi a nemzeti érdek? A helyzet az, hogy a nemzetről folyó klasszifikációs harcban/válaszadásban is a Fidesz lett a kilencvenes évek második felétől a domináns.”
Hogy a „nagy kép” egyértelműbb legyen, Bárdi egyebek mellett tisztázta: a hagyományos nemzetállam-építő és a kulturális protekcionizmusra irányuló hosszú távú közösségépítő metódus mellett két fontos és újszerű stratégia bírt meghatározó szereppel az elmúlt 30 évben. Az egyik a nemzetállamok fölött való transznacionális nemzetépítés (a határtalanítás, a kedvezménytörvény, a médiatér átalakítása, a kettős állampolgárság stb.), a másik pedig az „állam alatti” építkezés. Ez utóbbi a kisebbségi társadalmak belső megerősítését szolgálja, főként intézmény- és közösségépítést jelent (Fórum Kisebbségkutató Intézet, Szlovákiai Magyarok Kerekasztala, Sine Metu Egyesület stb.). A történész hangsúlyozta, hogy el kell különíteni a túlhasznált nemzetpolitika fogalomtól a magyarságpolitikát (a kisebbségi magyar közösségekkel foglalkozó kormányzati politikák), valamint a kisebbségpolitika fogalmát, mivel az szerinte nem más, mint a kisebbségi elitek dolga. Ezek az elitek az utóbbi 30 évben a kisebbségi érdekérvényesítést egyéni alkukkal (pl. Gyimesi György) vagy koordinált interetnikus alkukkal (pl. Selye János Egyetem, Kisebbségi Kulturális Alap, a MOL és az OTP „integrálása”) avagy kollektív érdekérvényesítéssel (pl. komáromi nagygyűlés, 2004-es népszavazás) próbálták elérni.
Az elmúlt 30 évben három olyan alapvető folyamatot különíthetünk el, amelyek, úgymond, folyamatosan versenyeznek egymással, s hatással voltak a kisebbségi magyar közösségekre is. Ezek a transznacionalizáció, az európai integráció és a renacionalizáció. Bárdi mondandója alapján szintén fontos, hogy ma már egyáltalán nem emberi jogi diskurzusként jelennek meg a kisebbségi kérdések,  ehelyett a biztonságpolitikai jellegük a domináns. A közvéleményben vége a modernizációs, felzárkózási konszenzusnak, a fejlődési idealizmus, az Európai Unióhoz fűzött remények is alábbhagytak. „A magyar kisebbségi pártok szerepe is megváltozott az adott országok politikai rendszerében. Míg a 90-es évek elején lényegében az euroatlanti csatlakozás motorjainak számítottak, az etnikai szavazók pedig ennek biztos támogatói voltak, addig ma már lényegében véve Magyarország »ötödik hadoszlopaiként« jelennek meg. Lásd Berényi József retorikai utját az MPP-től a Szövetség idei kampányáig. A kisebbségi politikusok szerepfelfogása is megváltozott abban az értelemben, hogy a 90-es évek első felében a kulturális elitből rekrutálódott, majd a kormányzati munkához szükséges kompetenciaigény miatt a regionális gazdasági érdekcsoportok lettek a dominánsak, melyek képviselői a kormányzati munkában is részt tudtak venni. Ma pedig már bizonyos értelemben ez is eltolódik az önkormányzati szereplők felé. Ezzel együtt megváltozott az adott országokban, Pozsonyban, Bukarestben, Kijevben vagy Belgrádban a magyar kisebbségekhez való viszony, ahol egyre inkább egy múló migrációs és demográfiai problémaként tekintenek rájuk.”

Négy korszak
A Fidesz viszonyulását a kisebbségi magyar közösségekhez és azok politikai vezetőihez a történész alapvetően négy korszakot különít el. Ezt a fejlődéstörténetet a féltés-oltalmazás (1990–), a kisegítés (1998–), a szövetséges (2004–), majd a formáló (2011–) hozzáállással-szemlélettel lehet érzékeltetni.
A nemzetfelfogás tekintetében az első időszakban, hozzávetőleg 1996-ig egy kultúrnemzeti felfogás volt érvényben a Fideszben, amelyet – egyebek mellett – a kisebbségi jogokat elismerő liberális nacionalista felfogásnak lehet nevezni. A második nagy korszakban, a párt konzervatív fordulata után lényegében véve a jobboldali politikai közösséghez való tartozás lesz a nemzethez való tartozás fő kritériuma. „Tehát ezt a politikai közösséget összemossák a nemzettel – és megjelenik az a kérdés a státusztörvény körüli vitában, hogy ki mondja meg, ki a magyar, és ennek mi a kritériuma” – vázolta Bárdi. A politikai közösségépítés viszonylatában pedig a Nemzeti Színház, a Millenáris Park, a Terror Háza felépítésével, a milleneumi zászlóadományozással, a korona múzeumból parlamentbe való áthelyezésével, a korkárdaprogrammal stb. elfoglalják a nemzet mint társadalmi nagycsoporthoz való kötődés szimbólumrendszerét. 2002 után, amikor a Fidesz polgári szövetséggé szerveződik át, megindul a társadalom egészének a „nemzetesítése”. Ennek az a célja, hogy egy új politikai közösséget hozzon létre, amelyből már kizárják a nem jobboldali csoportokat. „Ez lesz az az időszak, amikor a kisebbségi magyarokat és azok elitjeit integrálják” – szögezte le a történész. A negyedik korszakban végül megjelenik a „magyar út”, a „magyar érdek”, a Kárpát-haza retorika, illetve a szuverenitás-programok és a térségi politika felértékelődése. Ebben a keretben a 2010-es évek végétől a kisebbségi kérdés már alárendelődik a geopolitikai stratégiának (annak, hogy Magyarország egy új világrendben csomópont legyen a nagyhatalmi kapcsolatokban) és a nemzetállami törekvéseknek. Ennek következménye lesz például a 2010-es gyorsított honosításról szóló törvény megszavazása (párhuzamosan a szlovákiai választási kampánnyal), vagy Ukrajna NATO-integrációjának akadályozása a kárpátaljai magyarság érdekeire hivatkozva.

A nemzetállam és a pártpolitika függvényei
A valóságban pontosan hogyan is történt mindez? „Orbán Viktor mégiscsak a lengyel Szolidaritásról és a szakszervezetekről írta a diplomamunkáját, amelyeknél az volt a kulcskérdés, hogy az abszolút hatalommal szemben fel tudunk-e építeni egy új intézményrendszert. Nem kell nekünk abba integrálódnunk, hanem mi határozzuk meg a rendszer kereteit! S ha végignézzük a Fidesz működését akár ebben az identitáspolitikai térben, folyamatosan egy keretezést látunk, amiben megnézik, hogyan lehetne átalakítani a meghatározó pozíciót, majd arra felépíteni egy másik szerkezetet” – fejtegette Bárdi Nándor, majd kitért a konkrétumokra is: „A magyarságpolitikában a Fidesz legfontosabb sajátossága, hogy lényegében véve létrehoz egy olyan tudásbázist és hálózatot, amely egyedülálló a magyar pártok között. Ezt a legjobban az fejezi ki, hogy a Fidesz-apparátus az első 10 évben is Tusnádon volt, ami egy szocializációs bázis, s megjelenik egy szakpolitikusi kör is (Németh Zsolt, Bíró Gáspár, Lőrincz Csaba, a Pro Minoritate folyóirat köre) ebben a történetben.”
Döntő fontosságú mozzanatnak látja Bárdi azt, hogy miközben a Fidesz a Horn-kormánnyal kötött alapszerződéseket – köztük a szlovák–magyar alapszerződést – azzal a kritikával illette, hogy nem vettek bennük részt a határon túli magyarok, „ahhoz képest az 1998 utáni program lényege, hogy a Fidesz-elit úgy gondolja, a kormányzati részvétellel és az autonómiatörkevésekkel nem lehetett sokra jutni. Ezért kézbe kell venni a dolgokat, és így a magyar kisebbségi fórumokkal lefolytatott viták nélkül történik meg akár a kedvezménytörvény, akár a nagy felsőoktatási projektek  kivitelezése. Elindul egy nagy »barkácsolás« – a hatékony gyakolatok integrálása és intézményesítése, lásd Csete Örs munkásságát –, amibe azért beveszik a határon túli véleményeket is, de lényegében akkor indul meg a most fennálló rendszer kiépítése.”
Nagyjából 1998 után a különböző jó gyakorlatokból összerakják a Fidesz magyarságpolitikai programjait, amelyekbe külön-külön bevonják a határon túli lokális, regionális csoportokat is. A legfontosabb ezen a téren az ajánló irodahálózatok létrehozása (pl. Szövetség a Közös Célokért Polgári Társulás), ami lényegében az elitek Fideszhez közel álló csoportjainak infrastrukturális hátterét biztosítja a közép-európai kisebbségi magyarok lakta régiókban. „Erdélyben ez 120 állást és több száz fénymásológépet jelentett. 2001-től pedig megindul a határon túli kisebb pártok támogatása, hogy ezzel egyfajta kontrollált versenyt hozzanak létre a kisebbségi magyar pártokon belül. Amikor ez sikertelennek bizonyul, egymás után vonják vissza az »önjáró« politikusokat – például Erdélyben Szász Jenőt vagy Tőkés Lászlót, Kárpátalján Kovács Miklóst, a Vajdaságban Korhecz Tamást –, hogy ne akadályozzák a térségi politizálás megújítását. Ám így sem lehetett áttörést elérni. Ez majd 2010 után a kettős állampolgárság lehetőségének a megteremtésével mint anyaországi történelmi jóvátétellel, a választói közegnek a Fidesz identitáspolitikájára való áthangolásával és a támogatáspolitikával – a 2014–2015-től meginduló és az addigiakat nagyságrendben felülmúló egyházi, sport- és gazdaságfejlesztési programokkal – történik meg. Illetve ide kell számítani a Híd stigmatizálását is, míg Szerbiában és Kárpátalján egy-egy helyi, regionális vezér felépítése történik meg Pásztor István és Brenzovics László személyében” – sorolta Bárdi, voltaképpen hogyan vált a kisebbségi magyar politizálás mindinkább a Fidesz akaratának függvényévé.
Meghatározó pontot jelentett ebben a folyamatban az egyszerűsített honosítás, vagyis a kettős állampolgárság bevezetése. „Megjelenik egy újfajta identitás a határokon túl. A kisebbségi identitással szemben egy új, biztosabb, emancipáló alternatíva bukkan fel az útlevéllel s annak szimbolikus voltával, amely legalább virtuálisan biztosítja a nemzethez való tartozást, kompenzálja a nyelvi-hatalmi aszinkron élethelyzeteket” – mondta a történész, majd leszögezte, részben ez az új attitűd (a hála és az odafigyelő megszólíttatás), a nemzetiesített beszédmód teremtette meg a határon túli Orbán-kultuszt.
A Fidesz nemzetállami törekvése ilyen módon teljes mértékben átvette az uralmat a nemzeti identitásról szóló diskurzus fölött. „Azt kell mondanom, hogy ma már ennek a foglyai a határon túli magyar elitek. Tehát a saját választói közegük annyira e rendszer befolyása alatt áll, hogy az a 100 éves kisebbségi stratégia, amelynek az alapelvei a hatalom megosztása, a fékek és ellensúlyok rendszerének igénylése, a jogállamiság, a szubszidiaritás, a jogállamiság erősítése, a társadalmi mobilitás igénye és a párhuzamos társadalom építése, mára lényegében szemben áll a magyar nemzetállami törekvésekkel is, nem csak a többségi etnopolitikai doktrínákkal” – zárta előadását Bárdi Nándor.