Gáza és a Wilkommenskultur vége

A hárompárti koalíciós német szövetségi kormány fejének félreérthetetlen üzenete fordulópontnak tekinthető a migrációról folyó németországi vitában. De a Scholz által most használt erős nyelvezet a politika mélyebb, régóta forrongó változását tükrözi.
Júniusban Scholz a koalíción belüli ellenzéki véleményeket félretolva hozzájárult egy jelentős migrációs megállapodáshoz az Európai Unió menekültügyi eljárásainak átalakítása érdekében. Az újonnan javasolt szabályok lehetővé tennék az EU számára, hogy átmeneti befogadóközpontokat hozzon létre a külső határain, ahol a menedékkérők igényét megvizsgálnák és elbírálnák. A Bundestaghoz fordulva Scholz kijelentette, hogy a „teljesen működésképtelen” európai bevándorlási rendszer átalakítása „történelmi” eredmény.
A közelmúltban Scholz kormánya olyan jogszabálytervezetet terjesztett elő, amely megkönnyítené a deportálást a kitoloncolás előtti őrizet maximális időtartamának növelésével és az elítélt bűnözők kitoloncolásához kapcsolódó eljárás egyszerűsítésével, valamint ide tartozik az ideiglenes belső határellenőrzések bevezetése is az illegális migráció korlátozása végett. Scholz elhatárolta magát attól a döntéstől is, hogy Németország pénzügyi támogatást nyújt a Földközi-tengeren kutató- és mentőhajókat működtető civil szervezeteknek: hangsúlyozta, hogy a támogatásokat a parlament hagyta jóvá, nem pedig a kormány.
Az elmúlt években tapasztalt nagymértékű migráció hatására drasztikus az elmozdulás 2015-höz és az akkor mutatkozó Will­kom­menskulturhoz képest, amikor a németek a pályaudvarokra özönlöttek, hogy üdvözöljék és fogadják a szíriai menekülteket. Németország régóta a legnagyobb befogadó az EU-ban: 2021 és 2022 között 1,14 millióval nőtt a humanitárius alapon védelmet kérők száma, ami egyben az egyik legnagyobb éves növekedés 2007 óta (vagyis amióta a Német Szövetségi Statisztikai Hivatal elkezdte közölni ezeket az adatokat).
A tendencia idén sem változott, és a közelgő recesszióval, a helyi erőforrások szűkülésével párosulva a német közvélemény alapvető áthangolódásához vezetett. A bevándorlással kapcsolatos aggodalmak ma már nem tükrözik a pártpolitikai törésvonalakat: a németek 44%-a ezt tartja az ország legfontosabb problémájának.
Ezzel párhuzamosan a választók közel kétharmada elégedetlen a koalíciós kormánnyal, miközben a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az idegengyűlölő AfD (Alternative für Deutschland) határozottan megerősítette pozícióját Németország második legerősebb pártjaként. Ez nyilvánvalóan megmutatkozott a legutóbbi bajorországi és hesseni tartományi választáson: a kormánypártok jelentős veszteségeket szenvedtek el, míg a konzervatív kereszténydemokraták és a szélsőjobboldal teret nyert.
Scholz a jobboldali nyomás mellett egy másik politikai kihívással is szembenéz: október végén Sahra Wagenknecht, a szélsőbaloldal korábbi vezetője bejelentette egy új párt alapítását. A Kelet-Németországban született és felnőtt Wagenknecht, a posztkommunista Die Linke központi alakja arról ismert, hogy a munkásosztálybeli szavazókat szólítja meg, konzervatív társadalmi értékeket vall, kritizálja Ukrajna katonai támogatását és hevesen érvel a migráció korlátozása mellett.
2021-ben Wagenknecht, a német talkshow-k gyakori és ékesszóló vendége egy teljes könyvet szentelt támadásának a baloldali liberálisok ellen – akiket csak „önelégülteknek” nevez –, ami azonnali bestseller lett. A jelenlegi közvélemény-kutatások szerint a német választók 27%-a fontolgatná az új pártja támogatását, ami elképesztő eredmény.
Ebben a közegben Scholz bevándorlással kapcsolatos retorikájának változása a vészfék kétségbeesett keresésének felel meg. De míg a tétlenségnek ára van, a cselekvésre ugyanez igaz. Kemény kifejezései szinte biztosan eltávolítják a kancellárt a Zöld Párttól, a migránsok befogadásával büszkélkedő koalíciós partnerétől.
Scholznak saját pártján belül is egyre több kritikusa van. A Szociáldemokrata Párt ifjúsági szárnya ígéretet tett, hogy ellenáll a bevándorlási szabályok szigorításának, érvelésük szerint „nincs értelme a jobboldalt utánozni”. Ráadásul a múltban a civil társadalom, a vallási vezetők és a progresszív média viszontválasza politikailag kockázatossá tette a migrációval kapcsolatos keményebb álláspont hangoztatását.
Egyelőre azonban a közel-keleti konfliktus eszkalálódása átrendezte a vita terepét. Az események összetett kölcsönhatása révén a gázai háború sok németet arra késztetett, hogy megkérdőjelezze a korábban szentnek és sérthetetlennek tekintett bevándorlási politikát. Ennek eredményeként a polarizáció helyébe politikai konszenzus lépett.
A német közvélemény nagy része mélységesen felháborodott, mikor értesült a Hamász támadásáról, több mint 1000 izraeli civil meggyilkolásáról. Sokak hasonlóan megdöbbentek, amikor kiderült, hogy ez a reakció közel sem egyöntetű. Németország bevándorló népességének jelentős részét családi kapcsolatok fűzik a Közel-Kelethez,  hátrányos helyzetű városi területeken él, és gyökeresen eltérően ítéli meg a történteket, másféle rokonszenvet táplál.
Az október 7-i támadás óta több mint 200 antiszemita incidenst regisztráltak Németországban, köztük egy gyújtogatást egy zsinagógában. Berlin Neukölln negyedében a Samidoun palesztinbarát egyesület azzal szerzett hírnevet magának, hogy édességeket osztogatott az utcán, megünnepelendő a Hamász brutalitását.
Sok német az antiszemitizmus növekedését az ország posztholokauszt identitása – a „soha többé” parancsa – elleni támadásként érzékeli. Egyszersmind az integráció kihívásainak látszólag megdönthetetlen bizonyítékát látja benne. Frank-Walter Steinmeier, Németország elnöke a közhangulatot ragadta meg, amikor emlékeztette a közvéleményt, hogy „mindenkinek, aki itt él, ismernie kell Auschwitzot, és meg kell értenie országunk felelősségét”.
Így aztán némiképpen meglepő – és nem feltétlenül árnyalt – módon a kevesek magatartása miatti felháborodás legitimálja a migrációs politika ezreket érintő fordulatát. Nem világos, hogy a most körvonalazódó konszenzus tartósnak bizonyul-e, vagy a retorikában és a tettekben egyaránt mutatkozó drámai változás elegendő lesz-e a közvélemény megnyugtatásához. Egyelőre azonban úgy látszik, a német Willkommenskultur az Izrael és a Hamász közötti háború váratlan áldozata lett.

Michael Bröning
A szerző külpolitikai elemző, a német Szociáldemokrata Párt Alapértékek Bizottságának a tagja

©Project Syndicate