El tudja-e mondani az ember a saját életét?

Azt remélte, legalább száz évig él, ám még nyolcvankilenc sem volt, amikor eltemettük. Budapesten, nagypolgári családban született, de életének mindössze alig negyedét élte a magyar fővárosban. Tengerészkadéti iskolába járt, mégis jogot végzett szülővárosában. Gyermekei anyjával Kolozsvárott házasodott össze (a legidősebbnek Tamási Áron volt a keresztapja). A második világháború után, bonyolult családi kapcsolatai segítségével, Csehszlovákián keresztül Nyugatra készült (ezt a történetet több változatban is mesélte), de amikor az országban, állampolgárságuktól megfosztottan, tízezerszám telepítették ki és deportálták a magyarokat, ő megrekedt Pozsonyban. S miközben az országban tiltott volt a magyar szó, és felszámoltak mindent, ami magyar eredetű volt, Égetett szienna című korai regényének fordítását 1947-ben világirodalmi sorozatában jelentette meg az egyik szlovák kiadó. Amikor pedig a következő évtől a csehszlovákiai magyarság is visszakapta a jogait, és megnyílt a tér anyanyelvi önkiteljesítése előtt is, a pozsonyi rádió magyar adásának első felelős szerkesztője lett. Mindez azonban nem tartott sokáig, mert már 1950-ben, rosszakarói feljelentésére, koncepciós eljárással másfél évre a nyitranováki büntetőtáborban kötött ki. Ezt követően, szabadulása után nagy lendülettel vetette bele magát Pozsonyban – költőként, íróként, szerkesztőként, műfordítóként – a kiépülőfélben levő szlovákiai magyar irodalomba, ám ahonnan a sematizmust elutasító magatartásával, származásából adódó világszemléletével és irodalomfelfogásával egy kicsit mindig is kilógott. Aztán, 1968 augusztusa után Jugoszlávia érintésével Nyugatra is kilógott (pontosabban előbb Jugoszláviába emigrált: „én voltam az egyetlen, kommunista országból kommunista országba menekült személyiség, aki soha nem lettem kommunista”, mesélte egyszer ezzel kapcsolatban), hogy végül Bécsben találjon otthonra. S noha bejárta a világot, Közép-Európától mégsem tudott elszakadni (ahogy egyik versében fogalmazott: „Magam vagyok Kelet s Nyugat”). Így eredetileg Magyarországon indult írói pályája a csehszlovákiai, majd, ha rövid időre is, a jugoszláviai magyar, végül pedig a nyugati magyar irodalomnak is a részét képezte, hogy élete vége felé, kényelmes bécsi belvárosi otthonát oda-odahagyva, hol szigligeti házában, hol kis budai lakásában, hol pedig lányainál, Pozsonyban és Limpakban időzzön. Ugyanekkor, bár az 1950–1960-as évek szlovákiai magyar irodalmának az egyik legaktívabb és legjelentősebb alkotója volt, nevét – 1968-as emigrálása miatt – még A csehszlovákiai magyar irodalom bibliográfiájának mind az öt kötetéből törölték, jóllehet az utolsó két kötet már a rendszerváltás után, 1992-ben jelent meg.

De homály fedi a valódi nevét is: egyik régi iskolatársa szerint az elemiben még Hegedűs néven szerepelt, a premontreiek gimnáziumában viszont már örökbefogadó apja nevét, a Matzkét viselte, hogy aztán Csehszlovákiába érkezve már Dalibor Matzkeként ismerjék meg. Később Monoszlóy Matzke Dezső néven kezdett publikálni, majd Monoszlóy M. Dezső néven jelentek meg az írásai, míg végül az M.-et is elhagyta a nevéből, de volt, hogy – a Szabad Európának írt kritikáiban – a bibliai Márk Máté álnevet használta.

Első kötete tizennyolc éves korában Pécsett készült, további könyveit Budapesten, Pozsonyban, Münchenben, New Yorkban, Rómában, Szombathelyen, Dunaszerdahelyen adták ki. Legnagyobb sikereit mégis német nyelven, különböző német rádióadóknál, német nyelvre fordított hangjátékaival érte el. S ugyan elsősorban költőnek tartotta mindenki, leginkább maradandó műve mégis egy regény, A milliomos halála lett, de a kritika további elbeszéléseit és regényeit is magasabbra értékelte, mint széleskörű iskolázottságra valló, egyfelől a Nyugat költőinek nyomában indult, később a 20. századi avantgárd világirodalmi mintáit magába fogadó, elsősorban gondolati töltésű, filozófiai ihletettségű, ironikus létszemléletű, abszurdba hajló költészetét. Bori Imre például olyan „kitűnő prózaírónak” nevezte, akinek a magyar novellairodalomban nem szabványos „iránya”, „műveinek karaktere […] aligha hasonlítható más írók elbeszéléseinek jelleméhez”.

A milliomos halálát Monoszlóy az 1960-as évek második felének csehszlovákiai reformeszményei légkörében, azok ösztönzésére írta Pozsonyban, s a regény a magyar irodalomban elsők között szólt – a cseh Milan Kundera Tréfájával szinte egy időben – az 1950-es évek közép-európai kirakatpereiről és kényszermunkatáborairól. Utóbbi azonban, cseh kiadójának fürgesége miatt, egy évvel megelőzte Monoszlóy 1968 vége felé megjelent művét: mire az megcsonkítva, az utolsó fejezet nélkül elhagyta a nyomdát, addigra már írója is elhagyta az országot. A regény azonban így is a csehszlovákiai magyar széppróza egyik csúcsteljesítménye, sőt összmagyar viszonylatban is fontos helye lehetett volna a korszak prózai palettáján, ám érdembeli értékelésére, megmérettetésére már csupán a rendszerváltás után, az 1991-es első teljes, pozsonyi kiadása után kerülhetett sor. Nem mellesleg a Tréfa és A milliomos halála közt szembetűnő különbség, hogy míg a cseh író tágabb keretben és szélesebb összefüggések közt nézi tárgyát, annak társadalmi hátterét és vonatkozásait kutatva, Monoszlóy filozofikusabb és inkább az egyénre, a személyes sorsra figyel, az egyén heideggeri értelemben létbe vetettségéből fakadó magatartása, viselkedése érdekli  elsősorban. Más olvasatban A milliomos halála egy önérzet megtöretésének, egy szépreményű pálya derékba törésének helyenként balladisztikus, helyenként ironikusra hangolt történeteként a világgal való kiegyezés elkerülhetetlenségének drámájaként is értelmezhető. Monoszlóy itt az élet elmesélhetetlenségének, a történetmondás lehetetlenségének narratológiai problémájával („Az ember nem tudja elmondani a saját életét”), vagyis az „életbe és a nyelvbe való bezártság” kérdésével is szembesül.

Mellette írónk további, tárgyukat más-más irányból megközelítő és írói eszközeiket különböző módokon játékba hozó regényei is – köztük a már Nyugaton írt és Rómában kiadott, „komor, súlyos”, a befejezés végletes iróniája által megemelt regénytrilógiája, a bibliai motívumokat, párhuzamokat használó Menekülés Szodomába (1975), továbbá a már Budapesten kiadott A gödölye dicsérete (1994) és A halálom utáni napon (2001), vagy a pozsonyi megjelenésű A szerelem öt évada (2004) – az emberélet, illetve az emberi lét végső s nagy kérdéseit feszegető, figyelemreméltó elemzések. A játék mint regényépítő, cselekményformáló elem különösen A halálom utáni naponban kap nagy hangsúlyt (igaz, más-e az alkotás, mint játék, mint erőpróba, mint folyamatos választás a lehetőségek között; az alkotó ember ilyen értelemben maga az örök homo ludens, a huizingai játszó ember), melyben az író, miközben a regénytér és a regényidő teherbírását próbálgatja, példátlan távlatokat nyit mindkettőt illetően: hol a világ egyik, hol a világ másik szögletében találjuk magunkat, oda-vissza csúszkálunk az időben, a reálisból az irreálisba, a lehetséges lehetetlenből az elképzelhetetlen valóba lépünk sorozatosan... De szabad az átjárás a regényeiben a különböző filozófiák, világértelmezések között is; az olykor egymásnak ellentmondó, ám egymást mégis szervesen kiegészítő kultúrkörök úgy képezik bennük részét egy nagyobb egésznek, mint a jobb kéz és a bal... Csupán egyetlen bizonyosság van: az életé, sugallja az író, aki minden egyes új művével tulajdonképpen azt hosszabbítja meg, s a halála utáni napot odázza el. Így például szélütése után megírta A gutaütöttek balladáját, egy idős(ödő) férfi szinte még gyermeklány szerelmével való kalandjának a nehezen feljethető A gödölye dicséretében állított emléket, saját maga halálával játszott el A halálom utáni naponban... és így tovább... és még tovább...

Írónk egyik versének, a Csavargó számla című villoniádájának tanúsága szerint már gyermekkorában befizetett mennyre, pokolra, s végigtekintve pályáján, mindvégig mozgalmas, a legnagyobb kalandorokéval vetekedő, nagy életet élt (bár mint egyik nyilatkozatában mondta: nem ő volt a kalandor, hanem a történelem). Megrögzött globetrotter volt, akinek harsánysága mindig magával ragadta az embert, s akinek a társaságában mindent lehetett, csak unatkozni nem. S nem is fogyott ki a mesélnivalóból soha, mert az élete – melynek során, mint említettem, volt tengerész, vizsgálati fogoly, bányamunkára ítélt rab, kiadóvállati igazgató, rádiószerkesztő, minisztériumi előadó, normafelelős, kőműves, ácssegéd, betonozó munkás, vállalati jogász, bér- és munkaosztályi vezető, számtantanár és profi sakkozó – bőven gondoskodott ezekről. Talán ezzel is magyarázható, hogy szinte lehetetlen olyan képtelennél is képtelenebb történetet kitalálni, ami vele ne esett volna meg... Talán innen írásai számtalan abszurd eleme is, melyekért elég volt csak visszonyúlnia a saját életéhez... Az az ember volt, aki igazából nem is vett komolyan semmit az életben...
Illetve, egyvalamit mégis. 

Az írást, az alkotást magát. 

De hát lehet-e szebb s méltóbb emberi hivatásunk ez utóbbinál?

Tóth László