Távozás Szodomából

Aztán tovább sodort a sietség, és az elmaradt találkozás helyett jött a telefon, hogy Monoszlóy meghalt. Hát persze, hogy nem tudott volna már mesélni. Talán a pokolba kívánt volna.

De a „be kellett volna ugrani Dezsőhöz” déja vu itt fog kísérteni évek múlva is. Felidézni néhány őstörténetet, hallgatni anekdotáit Tamási Áronról, Weöres Sándorról, Széchenyi Zsigmondról, másokról. Mert Dezső sztorijai felöleltek szinte egy századot, és átíveltek négy-öt országon, Budapesttől Kolozsvárig, Újvidéktől Bécsig. Őt hallgatva, miközben füstbe burkolózva itta a konyakot, az az érzése támadt az embernek, hogy egy világcsavargó ül vele szemben. Pedig nem volt ő világpolgár, csak menekülő ember.

Négy évtizede élt már Bécsben, s még mindig nem fogtam föl, hogy tulajdonképpen a fél életét itt élte le, ahol, különösen a rendszerváltás után, olykor egymás lábát taposta a sok ember, ahol jódlizás keveredett irodalmi vitával. Egyfajta zarándokhely lett a lakása. Míg csak „ki nem mentem a divatból”, mondta néhány éve, sok nyűge terhét cipelve.

A rendszerváltás után úgy járt vissza Szlovákiába, mint haza. Ezer szál kötötte ide, ahonnan 1968-ban menekülnie kellett; itt él egyik lánya, innen származott második felesége, itt szerkesztette az Irodalmi Szemlét, és, horribile dictu, innen vitték munkatáborba. Nem csoda, hogy mindig is szlovákiai magyar írónak tartotta magát, miközben irtózott a vidékiség gyanús bélyegétől. Legtermékenyebb éveit itt élte, és könyveinek zöme – Budapest, Bécs, München, New York kivételével – Pozsonyban látott napvilágot.

Még gyerekfejjel megfogadta, hogy ő lesz az első Nobel-díjas magyar író. Ugyan már, legyintett három éve, hiszen Móricz Zsigmond se lett az! Azt már nehezebben viselte, hogy a nagyhatalmú kánon Kossuth-díjra nem tartotta érdemesnek. Pedig, aki olvasta regényeit, tudja, hogy megérdemelte volna. „Az a világ, amely A milliomos halála utolsó fejezetéből kibomlik, legalább olyan félelmetes, mint Kafkáé, annyira értelmetlen, mint Abe Kobóé, és annyira abszurd, mint Beckett drámáiban” – írta egyik kritikusa, felvázolva Monoszlóy írói világát.

S valóban, a huszadik század gondoskodott róla, hogy élete – s ezzel írói világa – ne legyen egyhangú. Ennek az üdvös gondoskodásnak eredményeképpen volt tengerész, vizsgálati fogoly, kiadóvállalati igazgató, rádiószerkesztő, bányász, külügyi osztály előadója, normafelelős, kőműves, vállalati jogász, bér- és munkaosztály-vezető, számtantanár, profi sakkozó és német nyelvű rádiójáték-szerző.

Érdes természetét, szarkasztikus csípéseit kevesen tudták sértődés nélkül elviselni. Igaz, mesterien leereszkedő oldalvágással tudott odaszúrni a kóklereknek és a rovott múltúaknak, de dörmögő, nagy testében nagy szív dobogott. Csak azokat bántotta, akik rászolgáltak, a többiek számára mindig nyitva volt az ajtaja.

Többször bejelentette, hogy meg fog halni. Sosem vettük komolyan. Amúgy is mindenből viccet csinált, abból is, ami a legfontosabb volt számára: az irodalomból. Sosem tekintett rá halálosan komolyan. Legalábbis ezt állította. Természetesen ezt sem hittük el neki. Nem hihettük, hiszen az irodalmat kihívásnak tartotta, egyfajta másik létnek.

Életművét majd kicentizgetik az ítészek, megmondják, hány kiló a Monoszlóy-szürrealizmus, mi pedig emlékezünk az utolsó pozsonyi dzsentrire, aki Bécsben várta az elmaradt telefonhívásokat. Látom magam előtt, ahogy belekortyol szeretett Szeremley-borába, és integet az ittmaradt szodomaiaknak. Szigligetnek, Bécsnek, Pestnek, Pozsonynak. Vagy inkább legyint?