Egy politikai gyilkosság krónikája 1923-ból

1923. május 10-én a lausanne-i Cecil Hotel éttermében vacsoraasztalhoz ült a szovjet delegáció három tagja. Rövidesen megjelent Maurice Conradi, és több pisztolylövést adott le a társaságra. Majd átnyújtotta a fegyverét a pincérnek, megkérte, hogy értesítsék a hatóságokat, és nyugodtan kivárta, míg a rendőrök őrizetbe veszik.

Egy hivatásos forradalmár mártíromsága
A három szovjet diplomata közül ketten enyhébb sérülésekkel megúszták, egyikük életét vesztette. Az áldozat, Vaclav Vorovszkij 51 éves volt.
Eloroszosodott lengyel nemesi családból származott, a moszkvai egyetemen került kapcsolatba a baloldali eszmékkel és a radikális mozgalmakkal. Később a hivatásos forradalmárok klasszikus útját futotta be: megjárta a cári börtönöket, élt emigrációban, dolgozott Leninnel, újra feltűnt Oroszországban az 1905-ös forradalom idején… Az 1917-es bolsevik hatalomátvétel után a diplomáciai testület tagjaként Skandináviában, később Olaszországban igyekezett elismertetni nemzetközileg is az új szovjethatalmat. Ami nem volt egyszerű feladat, hiszen az első világháborút követő időszakban kevés dologban volt biztosabb Európa, mint hogy a kontinens keleti felén innentől „a gonosz birodalma” terül el, Szovjet-Oroszország határán cordon sanitaire-t kell kialakítani, amely megakadályozza a bolsevik téveszmék és a forradalom továbbterjedését. Persze az is igaz, hogy egy ekkora országot nem lehetett a végtelenségig semmibe venni. Vorovszkij 1922-ben tagja volt annak a küldöttségnek, amely a David Lloyd George brit miniszterelnök által kezdeményezett genovai konferencián képviselte Oroszországot: ennek éppen az lett volna a fő célja, hogy dűlőre jusson a háború utáni Európa főbb politikai és gazdasági ügyeiben, immár azokat az államokat (Oroszországot, Németországot) is asztalhoz ültetve, amelyek az első világháborút követően Versailles-ba nem kaptak meghívást.
1923 tavaszán Vorovszkij egy újabb nemzetközi konferencián képviselte hazáját: a svájci  Lausanne-ban azért gyűltek össze az európai nagyhatalmak képviselői, hogy Kemal Atatürk új Törökországával újratárgyalják „a török Trianon”, vagyis a sèvres-i békeszerződés feltételeit. A Szovjetuniót hivatalosan nem hívták meg a tárgyalóasztalhoz, ám a bolsevik vezetés fontosnak tartotta, hogy küldöttei ott legyenek az eseményen és hangsúlyozzák, milyen érdekei fűződnek országuknak a fekete-tengeri kijárathoz. A szovjet küldöttség különös státusza – a megbízó fél hivatalos delegációnak tekintette, az eseménynek otthont adó Svájc és a konferencia résztvevői azonban csak „megfigyelőként” fogadták őket, személyi védelmet nem kaptak – később fontos szerepet játszott a Conradi-afférként elhíresült ügyben. Egy nappal a merénylet előtt Vorovszkij üzenetet küldött Moszkvába, amelyben nehezményezte a helyzetüket. Beszámolója szerint zaklatásnak voltak kitéve, orosz emigráns csoportok fenyegették őket: „Fogalmunk sincs, hogy a rendőrség tesz-e valamilyen intézkedést a biztonságunk érdekében. Mindenesetre semmi sem látszik. Teljesen nyilvánvaló, hogy ezeket a huligánokat valaki tudatosan irányítja – talán idegen hatalom. A svájci kormánynak tisztában kell lennie azzal, hogy mi történik – tele vannak vele az újságok –, és felelősséget kell vállalnia a biztonságunkért. A svájci kormány magatartása a konferencia elején adott garanciák szégyenteljes megsértése, és ebben a különösen jól szervezett országban bármilyen támadás ellenünk csak a hatóságok tudtával és engedélyével lehetséges” – írta.

1923. május 10-ei halálával Vaclav Vorovszkij a Szovjetunió mártírjává vált. Holttestét hazaszállították, és május 20-án a Kreml falában helyezték végső nyugalomra; a gyászmenetet a korabeli sajtóbeszámolók szerint 250 ezres tömeg kísérte.  Rövidesen szobrot is kapott, számos városban terek, utcák viselték a nevét. (Csak a teljesség kedvéért jegyezzük meg: két lausanne-i társa kevésbé volt szerencsés. Ivan Ahrens a harmincas években a sztálini tisztogatásoknak esett áldozatul. Maxim Divilkovszkij fizikusként akadémiai karriert futott be, majd 1942-ben odaveszett a fronton.)

De ki volt a merénylő – és miért?
Maurice Conradi életútját számos rejtély övezi, de az 1923. májusig vezető szakasz viszonylag logikusan követhető. Szentpéterváron született 1896-ban, egy svájci–orosz polgárcsalád harmadik generációjába. Nagyapja 1853-ban alapított édességgyárat, sőt, egész édességbirodalmat a Néva-parti városban – csak a Nyevszkij proszpekten 3 édességboltjuk volt, és még több a város legfontosabb pontjain. Maga Conradi katonaiskolába járt, már 1914-ben frontszolgálatra kérte magát – amihez II. Miklós különengedélyére volt szükség, tekintve, hogy a család továbbra is svájci állampolgárságú volt. A forradalom után a Vrangel tábornok vezette antibolsevista haderőhöz csatlakozott. Ebben, illetve későbbi döntéseiben nyilván szerepet játszott családi tragédiája is: apja és több testvére is a vörös terror áldozatául esett. Miután Vrangelt az Antant által ellenőrzött török területre szorította a Vörös Hadsereg, Conradi Svájcban lelt régi-új hazára, és radikális orosz emigráns körökhöz csatlakozott. A merénylet tervét hosszasan dédelgette: előbb Georgij Csicserin külögyi népbiztost szemelte ki magának, de annak németországi látogatása alatt nem sikerült a közelébe jutnia. Így beérte egy kisebb hallal: a Lausanne-ba érkező szovjet küldöttséget vette célba. „Jót tettem, az orosz bolsevikok tönkretették egész Európát... Az egész világ javát szolgáltam” – állítólag ezt mondta Conradi a merénylet után a helyszínre kiérkező rendőröknek. És azt a meggyőződését is kifejtette, hogy azok között, akik tönkretették Oroszországot, nincsenek ártatlanok...
Az elkövető életének későbbi szakaszával kapcsolatban ellentmondásos hírek keringtek: állítólag Párizsban élt, 1931-ben halálhírét keltették, aztán mégis feltűnt a Francia Idegenlégióban, majd ismét Svájcban került elő, ahol másodszor is megházasodott. Ha hinni lehet a feljegyzéseknek, 1947-ben hunyt el. A bizonytalan életrajzi tények talán azzal magyarázhatók, hogy Conradi tarthatott a megtorlástól, ezért félig-meddig rejtőzködve élt, nehogy utolérjék Sztálin ügynökei. Persze, a világ jóval szürkébb és egyszerűbb hely lenne, ha az üggyel kapcsolatban nem merültek volna fel a legvadabb összeesküvés-elméletek: egyebek mellett az, hogy a lausanne-i merénylet tulajdonképpen Sztálin mestertervének a része volt, amelyben Conradi agent provocateurként vagy mit sem sejtő, tudatlan eszközként játszott szerepet.

Hogy lett ebből nemzetközi affér?
Közvetlenül a merénylet után Svájc elítélte a merényletet, ám nem volt hajlandó nemzetközi ügyként kezelni az esetet. Belügyként, a területén elkövetett gyilkosságként tekintett rá, s ennek megfelelően alakult az eljárás is.
A Szovjetunió természetesen minden lehetséges módon igyekezett a legnagyobb nemzetközi súlyt adni a történteknek, közvetlenül a svájci kormányzatot téve felelőssé az esetért, amiért megtagadta a szovjet delegációtól a hivatalos elismerést és védelmet. Erre a Svájci Szövetségi Tanács szokatlanul vehemensen válaszolt: firtatni kezdte a bolsevik hatalomátvétel idején, illetve következtében svájci állampolgárokat ért attrocitásokat, és kárpótlási követelést helyezett kilátásba. A kétoldalú viszony pedig jó időre még fagyosabbá vált a bírósági tárgyalás hatására.
Maurice Conradi és segítőtársa, Arkagyij Polunyin 1923 novemberében állt Vaud kanton bírósága elé. A két vádlott ártatlannak vallotta magát, noha a tényállást – a vádpontokban megfogalmazott összeesküvés kivételével – nem vonták kétségbe. Innentől a tárgyalás furcsa fordulatot vett, az érvelés alapvetően erkölcsi kérdések és meggyőződések mentén zajlott, miközben – képletesen szólva – a bolsevik rezsim találta magát a vádlottak padján. A Théodore Aubert vezette védelem tanúkat vonultatott fel, akik részletesen beszámoltak a vörös terror kegyetlenségéről, különösen a Conradi családot és más svájci állampolgárokat ért támadásokról; az ügyvéd érvei között egyebek mellett a bolsevikok által elkövetett bűntettek szerepeltek, Conradi pedig ebben a narrációban egyenesen a világ élő lelkiismeretévé vált. Persze, a vádhatóság sem hagyta magát: más tanúk ellenkezőleg, azt tárták a ítélőszék elé, milyen boldoggá vált az élet Szovjet-Oroszországban; Moszkva pedig a szovjethatalom elleni nemzetközi összeesküvést vizionálta a diplomaták elleni támadás hátterében.

Az esküdtszék nem vitatta a tényeket, ám végül 5:4 arányban ejtette a vádakat. Ahogy azt már a rövid életrajzi áttekintés is sejtette: Conradi nem került börtönbe, szabad emberként sétált el, mindössze a per ügyvédi díjainak a megtérítésére kötelezték.
S hogy mi lehetne a levonható tanulságunk száz évvel később? Semmi új a nap alatt: ugyanazt a történetet következetesen felépítve, ügyesen narrálva, fehéren vagy feketén (esetleg vörösen) bárki el tudja adni a saját közönségének. Mégpedig meggyőzően.
Almási Sára