Fotó: Netflix
Dokumánia: Pamela Anderson ötvenes, és jól áll neki
Középkorú nő közlekedik egy teljesen átlagosnak tűnő családi ház szobáiban. Az arcát nem látjuk, de hátulról is csinos és kecses. Persze tudjuk, ki az, hiszen róla szól a Pamela közelről (Pamela: a love story) című dokumentumfilm. Előrebocsájtom: nem könnyű összeegyeztetni az itt fokozatosan kirajzolódó képet azzal, ami az emlékeinkben él Pamela Andersonról.
Gimnazista voltam, amikor a Baywatch nagy sikert aratott nálunk is, és a srácok egyöntetűen imádták a kilencvenes évek vitathatatlan szexszimbólumát. Valljuk be, nem színészi kvalitásai, hanem szépsége fogott meg mindenkit, ami, mint a dokumentumfilmből kiderül, ma már neki magának is elég kevésnek tűnik.
Ugyanis Pamela „civilben” – ahogy most a Netflixen, smink nélkül és minden különösebb koreográfiát nélkülöző interjúhelyzetben látjuk – egy értelmes, jó humorú, a szó legjobb értelmében vett átlagos nő, aki hol könnyed, hol kesernyésebb öniróniával kommentálja a nagy mellű, üresfejű szőkeség sztereotip képét. Azt sem leplezve, hogy ennek a képnek a kialakulásához és fenntartásához élete egy szakaszában ő maga is tevőlegesen hozzájárult a döntéseivel. Kanadai gyerekkori otthonában ült a kamera elé, ahova a járvány alatt költözött vissza, és a filmkockákból árad az önazonosság. Akkor is, amikor az életéről beszél, és akkor is, amikor a már felnőtt fiaival beszélget, nevetgél. Hogy mennyire jó a viszony anya és gyerekei között, egyértelműen átjön a film teljes ideje alatt.
Nem mondhatni, hogy Pamelához kegyes volt az élet, a siker ellenére sem. A gyerekkori traumák mellett, amelyekről részletesen mesél, az is egyértelmű, hogy olyan időszakban volt fiatal nő, amikor senki sem látott semmi kivetnivalót abban, ha tárgyiasítanak egy nőt, ha gúnyt űznek belőle, és ahogy Pamela fogalmaz: ha a saját maga karikatúrájává válik. (Itt jegyezném meg, bár azóta lényeges előrelépés történt ezen a téren, az út még azért elég hosszúnak tűnik.)
A filmben végigkövethetjük Pamela gyerekkorát, kiderül, miért örült kifejezetten a Playboy fotózási felkérésnek, ami aztán beindította a karrierjét (nem biztos, hogy mindenki erre gondolna), és azt is megtudjuk, miért ment tönkre házassága élete eddigi egyetlen, nagy szerelmével, a dobos Tommy Leevel. Egyfajta keretként láthatunk házi videókat a legszebb pillanataikról, szokásuk volt ugyanis egymást filmre venni. És éppen emiatt siklott ki Pamela élete, amikor ellopták a páncélszekrényüket – benne a házi szexvideójukkal.
Pamela nagyrészt nyugodtan, néhol (kínjában) nevetve meséli, mennyire megviselte az intim szférájának ilyen mértékű áthágása és az, hogy a tetejébe mindenki azt hitte, a publicitás érdekében ők maguk szivárogtatták ki a felvételt. Betekinthetünk a tárgyalásba is, amelyen a szexvideó árusítása ellen tiltakozott, és hallhatjuk a szexista, hímsoviniszta kérdéseket, amiket azért kapott, mert levetkőzött egy férfimagazinnak. Közben pedig ámulattal nézzük, ahogy ez a törékeny nő mégis talpra áll, és képes arra, hogy a róla kialakult torz képet egy jó ügy érdekébe állítsa.
A Netflix dokumentumfilmje jócskán átírja, mit is gondolunk Pamela Andersonról. Eszes, de túl naiv, túlzottan könnyen megbízó, mindenét másoknak odaadó, mégis józan ítélőképességű nő, akit lépten-nyomon megaláztak és kihasználtak, ez pedig láthatóan nyomott hagyott rajta és benne – szólhat dióhéjban az összegzés. De ennél fontosabb, hogy amikor a film végére kiderül, az ötvenes éveire talán új lendületet kap a karrierje, a néző nem tud mást tenni, mint szívből örülni a hírnek. És várni a folytatást.
Herczeg Szonja
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.