Digitális emlékezet: Karikacsapás

A projekt, a digitalisemlekezet.eu célja az, hogy archív fotók által mutassa be a felvidéki magyar közösség elmúlt 100 évét. Az oldalon jelenleg több mint 17 ezer fénykép található. Újabb fotókat az alábbi címen lehet felajánlani: [email protected]

Alighanem gyárilag vagyok én úgy összerakva, hogy általában a különböző kultúrákat, nemzeteket egymással összekötő jelenségek töltenek el örömmel, s nem az azokat szétválasztók. Nota benne: véleményem szerint nagyságrendekkel több az, ami az európai népeket összekapcsolja, mint ami szétválasztja. Elsőre ez jutott az eszembe, amikor rápillantottam erre a Szőgyénben, 1923 táján készült képre. Egy kocsma előtti jelenetet (egészen pontosan alkalmi fényképezkedést) látunk, aminek kapcsán persze hosszan lehetne értekezni mind a magyar, mind az európai kocsmakultúráról. Ezt a szálat azonban most elengedem, s figyelmemet inkább arra a két, kezében karikát és az annak hajtására szolgáló botot tartó kisgyerekre összepontosítom, akik a kép jobb oldalán figyelhetők meg.

Kár, hogy ez nem az a műfaj, ahol egy másik képet is meg lehet mutatni, mert ha úgy lenne, szívesen bocsátanám közszemlére idősebb Pieter Bruegel Gyermekjátékok című, 1560-ból származó festményét.

A flamand mester sok más mellett, a karikahajtást is bemutatja, az abban nyilván versengő két (egy leány és egy fiú) alakjában. Ha hirtelenjében arról képet nem tudnék is prezentálni, elmondhatom, hogy már az ókori görög és római gyerekek is hódoltak e szenvedélynek („már a régi görögök is ismerték a bőrt”).

De térjünk vissza fotónkhoz. Az azon látható gyerekek, talán félgenerációnyi különbséggel, nagyjából szüleim korosztályát képviselik, viszont az én gyerekkoromra már meglódult az idő, mi már nem múlattuk az időt karikacsapással. Egyszer az egyik gyerekpajtás mégis megjelent egy ilyen, kocsikerék-abroncs karikával (a gyerekek a hagyományokat egymásnak adták át, amíg tudták, s nem a felnőttektől kapták), mutatta, hogyan kell ezt csinálni, meg is próbálgattuk, de valahogy túl körülményesnek tűnt az egész és értelmetlennek, unalmasnak. Persze, hiszen kettő kellett volna, hogy például versenyezni lehessen (lásd a szőgyéni képet, valamint Bruegel festményét!), meg aztán ott volt már a bicikli! Akkor már szinte minden családban volt kerékpár, több is, s ha éppen gyerekbringa nem állt rendelkezésre, az apa férfibiciklijén, váz alatt (!) ördögi ügyességgel tudtunk bringázni. Tudomásul vettük tehát a karikát, de nekünk már inkább a bicajozás ment úgy, mint a karikacsapás és nem a karikahajtás…

A megy, mint a karikacsapás szófordulatunk meg, noha hasonlít rá, alighanem egy másik, társas gyerekjáték nyelvi kövülete. Így egy másik cikk témája lehet. Egyszer. Talán.