Csúcsra ért a transzatlanti egység?

Összességében: Európa az elmúlt évben profitált a transzatlanti egység rendkívüli pillanatából. Az Egyesült Államok és Európa partnersége zökkenőmentesen reagált Oroszország Ukrajna elleni inváziójára, egyrészt az összehangolt szankciókkal, másrészt azáltal is, hogy az USA rendre egyeztetett az európai kormányokkal, mielőtt bármilyen kommunikációt kezdeményezett volna a Kremllel az Európa biztonságát érintő kérdésekről. A NATO – az Emmanuel Macron francia elnök által 2019-ben „agyhalottnak” nevezett szövetség – ma virágzik, és készen áll arra, hogy új tagként üdvözölje Finnországot és Svédországot. Az európaiak pedig végre többet költenek védelemre, és lassan még Németország védelmi kiadásai is elérik a régóta beígért célt, a GDP 2%-át.

Az amerikaiak és az európaiak nagy általánosságban egyetértenek a Kína által jelentett stratégiai kihívással kapcsolatban, különösen most, hogy a gazdasági fenyegetéssel és harcias külpolitikával operáló Hszi Csin-ping elnök kiterjesztette és megszilárdította a hatalmát. Erős tehát a benyomás, hogy „a Nyugat” visszatért. Az Egyesült Államok és Európa egy újonnan kialakult politikai egységet mutat a közös értékek támogatása érdekében, egyben közös víziót hangsúlyoz, hogy milyen világot szeretne.

De már gyülekeznek a viharfelhők. Rövid távon a republikánusok által ellenőrzött képviselőház továbbra is megpróbálhatja blokkolni az elképzelést, hogy Amerika Ukrajna védelme költségeinek aránytalanul nagy részét vállalja magára. Amint azt Jeremy Shapiro, az Európai Külkapcsolatok Tanácsának kutatási igazgatója egy nemrégiben megjelent kommentárjában megjegyezte, az Egyesült Államok 24 milliárd dolláros katonai segélyt ígért Ukrajnának, miközben Európa ennek csak a felét vállalta. Miért kellene az amerikaiaknak többet fizetniük, mint Ukrajna saját szomszédainak?

De menjünk tovább: hosszabb távon az ukrán győzelem definíciójáról szóló viták újabb feszültségeket szülhetnek. Míg a Biden-adminisztráció, Franciaország és Németország azzal számol, hogy valamikor béketárgyalásokra lesz szükség, Lengyelország és a balti államok egyértelművé tették, hogy egy térdre rogyott Oroszországot akarnak látni. Mindeközben Donald Trump kijelölte önmagát a feladatra, hogy Oroszország és Ukrajna között valamiféle megállapodást közvetítsen.

Azt sem felejthetjük el, hogy a felszín alatt izzó a feszültség, amikor Kínáról van szó. Noha a transzatlanti szövetségesek mind egy irányba haladnak, ez nem jelenti, hogy ugyanazt a célt tűzték ki maguk elé. Olaf Scholz német kancellár például nemrég Pekingben járt, ahol csekély szándékot mutatott az európai és a kínai gazdaság szétválasztására (bár teljes mértékben elismeri a túlzott függőség veszélyeit).

Európát megrémítette a protekcionista megközelítés is, amely áthatja az amerikai csiptörvényt, az inflációcsökkentési törvényt, valamint az USA Kereskedelmi Minisztériumának azon döntését, hogy korlátozzák az együttműködést a high-tech szektorokban. Az inflációcsökkentési törvény gyakorlatilag teljesen kizárja az elektromos járművek amerikai piacáról még az olyan szövetségeseket is, mint Európa, Japán és Dél-Korea. Az európaiak joggal aggódnak, hogy járulékos veszteséggé válhatnak Amerika és Kína gazdasági háborújában – és még fel sem kérték őket Tajvan diplomáciai támogatására.

A legnagyobb veszélyeknek azonban továbbra is az Egyesült Államok belpolitikája a forrása. Sok kommentátor feltette a kérdést: a republikánusok viszonylag gyenge félidős teljesítménye azt jelzi-e, hogy vége Trump uralmának a párt felett? Nemcsak sok Trump által támogatott jelölt bukott meg, hanem Ron DeSantist, Florida kormányzóját – aki ma a legnagyobb esélyesnek tűnik a 2024-es republikánus elnökjelöltségre – elsöprő sikerrel választották újra az államában. DeSantis népszerű, de ha kihívja Trumpot, ugyanarra a sorsra juthat, mint Jeb Bush és a többiek, akiket a republikánus szavazók a 2016-os előválasztásokon elutasítottak.

Ennél is fontosabb, hogy a trumpizmus nem halt meg. A republikánus jelöltek továbbra is folytatják a felperzselt föld taktikáját és kultúrharcait, és szívesen a magukévá teszik Trump ellenséges nézeteit a szabadkereskedelemmel, a bevándorlással, a külföldi szerepvállalással és Európával kapcsolatban. A világgazdaság romló állapota miatt pedig megértek a feltételek arra, hogy a republikánusok jobban szerepeljenek a következő választásokon, különösen, ha tanulnak a 2022-es hibáikból.

A fent elmondottak miatt Európának arra kell fordítania a következő két évet, hogy csökkentse az Egyesült Államoktól való függőségét. Ha Biden újra indul és nyer, egy önellátóbb Európa sokkal jobb partnere lehet az Egyesült Államoknak. De ha Trump vagy más euroszkeptikus figura foglalja el az elnöki hivatalt, az európaiak legalább jobb helyzetben lesznek, hogy átvészeljék a vihart. Mindössze két évük van arra, hogy hatékony védelmet állítsanak fel egy jövőbeli vörös hullám ellen. Itt az ideje, hogy Európa saját falat építsen.

Mark Leonard
A szerző az Európai Külkapcsolatok Tanácsának igazgatója

©Project Syndicate