Bogyó Noémi: Fél narancs

Tudom, hogy hajnalodik, ki sem kell nyitnom a szemem. Teli torokból rikácsolnak a kis dögök a gyümölcsösben. Ezért is utálom a tavaszt, a nyarat, s az őszt is. A madaraktól csupán a kánikulát és az életemet utálom jobban.
Klára itt szuszog mellettem, féloldalt, embriópozícióban, elfordulva tőlem. A teste azt kiabálja, ne nyúlj hozzám. Szőke göndör fürtjei szétterülnek a párnán, eltakarják az arcát. Így, ahogy alszik, olyan, mint egy ártatlan kislány, éppen csak az ujját nem szopja és nem mosolyog negédesen. Klára 15 éve nem mosolyog, legalábbis, ha velem van, akkor nem. A mosolyát, energiáit, szeretetét másoknak tartogatja.
Hol vannak azok az idők, mikor nekem ragyogott? Izgatottan jött a találkákra, miniszoknyát vett fel, körömcipőt húzott, és vörösre rúzsozta a száját. Kitágult pupillával nézett rám, s miközben vártuk, hogy a pincér felszolgálja a vacsorát, a talpával finoman felkúszott a lábszáramon, a combomon az ágyékomig. Olyan finom a talpa, mint a kiscicáknak, s úgy járatja a legérzékenyebb helyeken, hogy az embert az őrületbe kergeti. Hol vannak azok az idők, amikor eldugott panziók lépcsőjén osontam fel, s vártam, mikor kocogtatja meg az ajtót? Most másokkal jár izgatottan találkákra, a cicatappancsok más ágyékokat keltenek életre, s más férfiakhoz oson fel eldugott panziók nyikorgó lépcsőjén.
Mikor változott meg a kapcsolatunk? Amikor megvásároltam ezt a nyavalyás házat vidéken, s összeköltöztünk. Ha tudtam volna, a városban veszek valamit, vagy nem is veszek, maradok a legénylakásomban, s nem kényszerítem rá Klárát, hogy összeköltözzünk. Addig, míg nem éltünk együtt, volt szenvedély, szerelem, csillogott a szeme, az érintésemre felgyorsult a lélegzete. A közös élet első napján, az előző történet, ami rólunk szólt, lezárult.
Klára már az első naptól komolyan felvállalta a mintaháziasszony szerepét. Szó szerint komolyan, mosoly, öröm és lelkesedés nélkül. Még dúdolni is elfelejtett. Pedig Klára régebben bármit csinált, dudorászott, akkor is, ha zuhanyozott, akkor is, ha kávét főzött, akkor is, ha mosogatott. A vadiúj ház falai kiszippantották belőle a dalait, a mosolyát és a szerelmét is irántam. Hétvégén főzött, mosott, takarított, hogy aztán beüljön a számítógép mögé, és hajnalig dolgozzon. Nyomatni kell, beszélte ki magát a munkára. Hétfőn korán reggel aztán beszállt a piros kis Bogarába, s meg sem állt a városig, ahonnan csak péntekenként este jött haza. Azért, hogy kiköltöztünk, nem adhatom fel az egész életem, hajtogatta, mint egy mantrát. Nem is adta fel. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a hétvégéket leszámítva a régi kerékvágásban peregtek a napjai. Apró jelei voltak. Egyre ritkábban írt rám, egyre ritkábban szeretkezett velem. Őrizte a mobilját, minden zümmögésére felfigyelt. Órákat töltött becsukatkozva a fürdőszobában. Egyre később járt péntekenként haza, s volt úgy, hogy akár szombatra is a városban maradt.
– Kapcsolatépítő fogadás lesz, hajnalban hazajöhetek, ha akarod.
– Elmegyek érted.
Erre a fejét rázta:
– Az ugyanaz, mintha én vezetnék.
Makacsul elhessegetem még a gondolatát is, hogy van valakije. Mantraként mondogattam: fáradt, sok a gondja a munkában. Győzködtem magam, hogy minden rendben. Mit akarok még? Hisz ideköltözött. Hétvégeken gondoskodik rólam, süt, főz és kisbabát akar. Tőlem. Ezt rontsam el féltékenységi jelenetekkel, amikor minden akadály és hányódtatás után végül szabadon együtt vagyunk? Vártam a karácsonyt. Bíztam benne, hogy az első közös karácsonyunk visszaadja Klárát nekem.
Minden nap azon agyaltam, mivel lepjem meg, mivel szerezhetek neki örömet. Végül kitaláltam. Hosszas keresgélés után ki is választottam. Titokban mentem be a városba. Zsebemben a díszes dobozzal, diadalittasan jöttem ki az ékszerüzlet ajtaján. Kint nagy pelyhekben szállingózott a hó. Fehér karácsony lesz. Jó jel, gondoltam. Akkor láttam meg a másik oldalon egy kávézó kivilágított ablakában Klárát.
Csikorgott a fagy a talpam alatt, ömlött az égből a hó. Gépies mozdulatokkal hánytam el nagyapám nehéz vas hóhányólapátjával a havat a ház elől, a ház előtti járdáról, a teraszról, aztán újra a ház elől, a házhoz vezető utacskáról, a teraszról, az utcáról. Minden zajra, neszre felfigyeltem, bele-belehallgattam az éjszakába. Már éjfél körül járt az idő, amikor a távolban motorzúgást hallottam, majd megláttam a kanyarban Klára autójának reflektorfényét. A szokott dinamikájával vezetett, a ház előtt satufék. Egyszer agyonveri magát, futott át az agyamon. A kerítés mellett álltam. Észre sem vett. Hajadonfőtt, kabát nélkül szállt ki, mini fekete koktélruhában. Kinyitotta a csomagtartót, kivette a kofferjét, aztán valamit keresni kezdett. Ahogy lehajolt, hogy a csomagtartó hátsó zugát átkutassa, a ruhája teljesen felcsúszott, előbukkant a csipkés harisnyatartója, meztelen feneke. Elképzeltem, hogy odamegyek hozzá, s megszeretem.
S akkor semmiből semmi, ott termett a bokszerképű pasas, akivel a kávézóban ült. Kigombolta a sliccét, odalépett hozzá, megragadja a derekát, s a szemem láttára dugta meg. Klára kéjesen nyögdécselt. Összeszorult a torkom, a szívem a mellkasomban dübörgött, az agyamat rövidre zárta a düh. Megragadtam a lapátot, felemelt lapáttal mentem oda hozzájuk. Lecsaptam a bokszerképűre, s ütöttem, ütöttem, ütöttem a fejét, ahol értem. Még akkor is ütöttem, amikor már mozdulatlanul hevert a lábaim előtt. Nem tudtam leállni. Klára teljesen lefagyott. Nem is védekezett, rongybabaként rogyott az ütések súlya alatt a hóba. Vérben ázott az arany haja, lecsordult a homlokán. A fekete kisestélyin mint csillagok ragyogtak a hópelyhek.
Lucsokvizesen ébredtem. Klára ott szuszogott mellette. Fellélegeztem.
Nem vettem új karácsonyi ajándékot. Az eljegyzési gyűrűt adtam át Klárának. Ijedtebbek voltak a szemei, mint az álmomban. Nem is tudott hirtelen mit mondani, szótlanul hagyta, hogy ráhúzzam az ujjára a gyűrűt.
Szeretők jöttek, szeretők mentek. Klárában hol ugrabugrált a boldogság, hol vizesre sírta éjjel a párnát. Mindig tudtam, mikor van vége. Olyankor Klára éjszaka szorosan hozzám bújt, s hagyta magát megszeretni. A napok egyhangúan peregtek a hétvégék és munkahetek ritmusában, szerelmi bimbózások, virágba borulások és hervadások között. Az enyészet az enyém volt.
Milka intermezzóként jött egy éve az életembe. Ez sem lett volna, ha nem legyeskedik kitartóan körülöttem. Milka sem tudott újraéleszteni. Az éjszakák közel sem voltak olyan lázasak, mint régen Klárával, az együttlétek után tompa ürességet éreztem. Mintha valami elromlott volna bennem.
Ami teljes volt Klárával, azt a költözés kettéhasította. Mint amikor egy friss, zamatos, édes nedvű narancsot kettévágnak, s az egyik felét kiteszik egy tányérra a konyhaasztalra. Ahogy a fél narancsból a konyhaasztalon párolog el az illat, a zamatos nedv, úgy tűnt el az én életemből is az öröm, a boldogság. Klára fél narancsa újra és újra kiegészül egy másik féllel, így továbbra is illatos, zamatos marad.
Klárának kerek az élete.
Az enyém félbevágott.