Befejezett múlt – bizonytalan jövő (Niederhauser Emil születésének 100. évfordulóján Szarka Lászlóval beszélgettünk)

Személyesen ismerte Nieder­hauser Emilt – milyen volt az emberi-szakmai habitusa?

Az 1970-es évek második felében a Történettudományi Intézetben ismertem meg őt. Egyszemélyes irodájában folyamatosan jegyzetelte az asztalát, polcait elborító külföldi szakirodalmat. Hagyományos Remington írógépén szélsebesen írt: naponta 6–8 oldalas penzumokat teljesítve írta könyveit, tanulmányait és – százszámra – könyvismertetéseit, recenzióit, baráti és hivatalos leveleit. Mindenféle tudóskodó manír nélküli, barátságos ember volt, aki kollégáinak szívesen segített. Ajtaja mindig nyitva állt, az intézet akkori vezetői, Pach Zsigmond Pál, Ránki György és Glatz Ferenc előtt éppen úgy, mint a már befutott munkatársak és a pályakezdők előtt.

Összességében miben rejlett Niederhauser Emil jelentősége a szűkebb értelemben vett történészi szakma, s általánosságban a szellemi élet számára? De kitérhetünk az egyetemi munkásságára is.

Harminckét éven át, hetente járt Debrecenbe, ahol az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetem Történelem Tanszékén, majd 1984-től Budapesten tanította az egyetemes történeti tárgyakat. Így azután nemigen akadt szakmabeli, aki ne ismerte és ne tisztelte volna. Tanítványai köre folyamatosan bővült; voltak, akik élete végéig szellemi atyjuknak tekintették. Niederhauser Emil soknyelvűségére – tizenhat nyelven, köztük kilenc szláv nyelven írt és beszélt –, főleg kiváló latintudására sokszor és sokan hagyatkoztunk. Itthoni hűséges hívei, például Szász Zoltán, Soós István, Bíró László mellett a – főleg bolgár, szerb, lengyel, amerikai és japán kollégákból álló – nemzetközi munkatársi és baráti kör jelezte tekintélyét és elismertségét. Utóbbiak közül a magyarul kiválóan beszélő Ieda Osamu professzort kell kiemelni: a szapporói Hokkaido Egyetem Szláv Történeti Kutatóintézetének professzora, 2006-tól a Japán Tudományos Tanács tagja, aki Niederhauser Emil tanulmányait angol–magyar kétnyelvű kötetben adta közre. A kelet-európai történetírásokról készült alapművének japánra fordított példányát a kolléga egy héttel a halála előtt adta át a nagybeteg professzornak.

Hogyan lehetne összegezni a Magyar–Csehszlovák Történész Vegyes Bizottság élén eltöltött idejét?

Nem igazán szerette a különböző rangokat és tisztségeket. Örült, ha nem kérték fel  bizottságok, osztályok elnökének, vezetőjének. Talán nem véletlen, hogy az 1970–1980-as években mégis szívesen vállalkozott arra, hogy a magyar–csehszlovák történészbizottság munkáját társelnökként megpróbálja értelmes és szakszerű viták irányába terelni. A bizottság működésének 25 éves évfordulója alkalmából Szomszédok – hármas tükörben címmel kiadott tanulmánykötetet szerkesztve tűnt fel, mennyire fontosnak tartotta a két ország történelemtankönyveinek kölcsönös elemzését, a tankönyvkiadásért felelős intézmények elé terjesztett javaslatok kidolgozását. Az 1950–1960-as években szinte kizárólag a kelet-európai szláv népek, államok – főként az oroszok, bolgárok, csehek, szlovákok, horvátok – történetével foglalkozott. Rendszeresen részt vett a magyarországi szlavisták Kruzsok nevű baráti beszélgetésein. A nyitrai születésű Kniezsa István, a szlovén helyismeretét kamatoztató Hadrovics László, a bodrogközi Király Péter nevét a pozsonyi nyelvtörténeti szemináriumokból már ismertem, de ott, a Kruzsokban szembesültem azzal, hogy aki a magyar történelem szláv kötődéseit – kapcsolatait és konfliktusait – nem ismeri, aki nem beszél, nem olvas valamelyik szláv nyelven, aligha jut el a magyar történelem kapcsolattörténeti összefüggéseinek a mélyére.

Niederhauser Emil Pozsonyban született, s ott is töltötte az ifjúságát. A hasonló életutat bejárt kutatóknál – lásd például Arató Endrét – gyakran felmerül, hogy a szülőföldjük és az ifjú éveik alapvető befolyással voltak a későbbi kutatásaikra. Hogyan hathatott a pozsonyi időszak Niederhauser történészi munkájára?

Tény, hogy az erdélyiekhez hasonlóan a felföldi származású történetírók is fontos szerepet játszottak a 20. századi magyar történetírásban. Bár például a két világháború közt a Prágai Magyar Hírlap szerkesztőségében komoly írástudóvá, történésszé vált pozsonyi Gogolák Lajos és az eperjesi Borsody István rövid ideig élt csak Magyarországon, de előbbi a bécsi, utóbbi a pittsburghi egyetemen a magyar történelem fontos kutatója lett. És persze ebbe a körbe tartozott Steier Lajos, Paulinyi Oszkár, az ugyancsak pozsonyi Kovács Endre, a a kiegyezéskori nemzetiségi kérdés forrásait és az Így tűnt el egy gondolat című eszmetörténeti munkát közreadó, kassai Kemény G. Gábor.

Niederhauser Emil gyermek- és ifjúkori emlékeit rögzítő emlékirat-töredékeiben a sokak által inkább csak kitalált tradícióként kezelt pozsonyi háromnyelvűség sajátosságairól írt. Felmenői, szülei azok közé a pressburgerek közé tartoztak, akik egyre nagyobb mértékben azonosultak Magyarország német többségű történeti fővárosának magyar szellemiségével és patriotizmusával. Ő sem volt „született” háromnyelvű: szlovákul nem a kétnyelvű, német–magyar családban, hanem az iskolában tanult meg, ahol a latin nyelvet is magas szinten elsajátította. Még középiskolásként megtanult franciául és angolul. A város – mára jórészt elveszett – multikulturális örökségének történeti kódjai majdnem minden munkájában megjelentek, és az összehasonlító, komparatív módszer alkalmazásában, eredményeiben folyamatosan visszaköszönnek. Mindig hangsúlyozta, a történész csak a befejezett múlttal, a lezárt történelemmel tud mit kezdeni. Elemzéseiben azonban egyértelművé tette: napjaink és holnapjaink kérdéseiben a történeti tudás fontos támpontokkal szolgálhat.

Pályája során milyen viszonyt ápolt a cseh és a szlovák szakmával? S egyáltalán: mennyire voltak kiterjedt kapcsolatai a régióban? Jelentett-e ebben akadályt az államszocialista időszak?

Sok száz recenziójának jelentős részét a cseh és szlovák történészek munkáiról írta. Nyomon követte még azoknak a pozsonyi kortársainak a munkásságát is, akik a kritikus évnek számító 1945-ben nem tudtak számára segítséget nyújtani tanulmányai otthoni folytatásához. Látta és folyamatosan értékelte az egyre inkább professzionális szlovák történetírás eredményeit és buktatóit. Közvetlen baráti kapcsolatban volt például Richard Pražákkal, a brünni egyetem hungarológiai csoportjának vezetőjével, a pozsonyi Ján Tibenskývel, akit 1968 után több évre háttérbe szorítottak. Amikor Pesten járt, szívesen találkozott a közismerten katolikus és antimarxista Richard Marsina szlovák középkorásszal. Ilyenkor egy jó vacsora mellett kölcsönösen dedikálták egymásnak éppen megjelent könyveiket.

Négy-öt nagy témát lehet elkülöníteni a munkásságában. Vegyük számba, melyek voltak ezek!

A jobbágyfelszabadításról készült első nagyobb munkája után, az 1970-es évektől kezdve jelentek meg a legfontosabb könyvei. A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában című nagymonográfiáját máig tankönyvként használjuk több egyetemen. Ez a könyve szerintem több szempontból is mélyebben elemzi az általa következetesen kelet-európainak nevezett nagytáj nemzeti folyamatait, mint a divatos amerikai, brit munkák. Náluk is tisztábban látta, hogy a nemzetek létrejötte soha, sehol sem a véletlen műve, hanem olyan sok évszázados fejlődésnek az eredménye, amely a 19. században vált először uralkodó eszmévé. Így vált a nacionalizmus – mint a nemzet ideológiája – világszerte meghatározó társadalmi, kulturális, politikai, hatalmi tényezővé, tudat- és közösségformáló erővé.

Legnépszerűbb könyvét intézeti munkatársával, Gonda Imrével közösen írta. A nagy példányszámban, több kiadásban, németül is megjelent A Habsburgok – Egy európai jelenség című munkája nyitányát jelentette a Habsburgokkal foglalkozó életrajzi és nemzetiségtörténeti munkáinak.

1995-ben adta közre hétszáz oldalas historiográfiai összegző munkáját A történetírás története Kelet-Európában címmel. Ebben a lengyel, cseh, orosz, horvát, román, szerb, bolgár, szlovák és szlovén történeti munkák elmélyült és módszeres feldolgozásával elemzi a kilenc nemzet historiográfiájának a fejlődését. Könyvében a kritikai történetírásnak mint tudománynak a középkori előzményeit ismertetve a felvilágosodás és a nemzeti mozgalmak korától kezdve a marxista korszakig vizsgálja a kiemelkedő intézmények és szerzők tevékenységét.

Életművének egyfajta összegzéseként is felfogható a Kelet-Európa története címmel 2001-ben megjelent munka, amelynek mondandóját, célját ő maga „posztmodern egyéni narratívaként” határozta meg a könyv előszavában.

Gyakran elhangzik tudományos berkekben, hogy gyorsan – talán egyre gyorsabban – elévülnek a kutatói életművek. A kérdést minden jubiláló kutatóval kapcsolatban feltehetjük: mit jelentenek ma a könyvespolcokon Niederhauser Emil művei?

Sohasem lépett be az állampártba, s magát sohasem tartotta marxistának. Ezzel együtt az 1950–1970-es években megjelent munkáiban tudomásul vette és alkalmazta a marxista módszertan alaptételeit, például a munkásosztály és a parasztság történeti küldetését, a szocialista forradalmak fontosságát. Szerencsére a nemzeti mozgalmakról, a Habsburg Monarchiáról készült munkáiban ezek a módszertani tézisek a témából adódóan kevésbé voltak fontosak. Munkáinak, megállapításainak túlnyomó része ma is olvasható, és érvényes maradt. Éppen emiatt nem kellett alapállását módosítania a rendszerváltások után.

A kommunista pártállamok bukása, a soknemzetiségű Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia felbomlása után talán meglepőnek tűnhet, hogy a sokunk számára a szabadulás és a szabadság metaforájává vált Közép-Európát ő továbbra is történetileg nem létező régiónak tekintette. Belátta, hogy ez a kis nemzeteknek otthont adó régió a 19–20. században katonailag, politikailag és ideológiailag fenyegető Oroszország mellett más tempóban és más irányba fejlődött. Ezért az általa „Nyugat-Kelet-Európának” és Délkelet-Európának nevezett alrégiók létezését tudomásul vette.

Huszonkét évvel ezelőtt megjelent kelet-európai könyvének utolsó kérdésére a mai háborús helyzetben mi is csak jóslásokra hagyatkozhatunk. Ezt írta: „...lehet, hogy néhány évtized múlva Kelet-Európát már senki sem fogja emlegetni, mert addigra beleolvad az Európai Unióba, és csak Oroszország marad külön mint eurázsiai nagyhatalom. A perspektíva nem elképzelhetetlen. De a jóslást bízzuk a politológusokra.”