Az új washingtoni konszenzus

Évtizedeken át azt tanultuk, hogy az állam, a kormányzat által működtetett vállalkozások rosszat tesznek a gazdaságnak. Az 1980-as években kialakult ún. washingtoni konszenzus egyik alappillére az a tétel volt, hogy a magánvállalatokat hatékonyabban irányítják, mint az államiakat, mert a csődveszély miatt a magáncégek vezetői a lényeges kérdésekre összpontosítanak. Az eredetileg a latin-amerikai országok számára megfogalmazott, majd a rendszerváltás során Közép- és Kelet-Európa posztkommunista országaiban alkalmazott washingtoni konszenzus azóta is domináns gazdaságpolitikai paradigma.

A kormány maga a biznisz
De mi történik, ha üzletemberek, a magántőke képviselői vannak kormányon? Mit jelent az emberekre nézve, hogy ők hozzák meg azokat a szabályokat, amelyek alapján a többieket irányítják? Ritkán merülnek fel ilyen kérdések, mert a tapasztalt vállalkozók kormányba kerülését reflexszerűen ünnepelni szokás. Állítólag ők tudják a legjobban, hogyan kell hatékonyan menedzselni a dolgokat, emellett részvételük a kormányzatban általában eseti jellegű. Most viszont más történik. Az egy dolog, hogy Donald Trump gyakorlatilag vállalkozókból toborozta a kormányát, de úgy tűnik, a Trump-adminisztráció szándéka az, hogy a kormányrudat az üzletembereknek adja át.
Persze, abban önmagában nincs semmi meglepő, hogy a pénzügyminiszteri pozíciót egy befektetési alap vezetője, Scott Bessent foglalja el – hosszúra nyúlik a hasonló hátterű elődök sora. Hasonlóképpen, a trösztellenes intézkedések, a környezetvédelem, a pénzügyi ágazat szabályozásának visszaszorítása vagy ellehetetlenítése is ismerős eljárás a korábbi republikánus kormányzatoktól. A súlyos következmények pedig gyakran hosszabb távon mutatkoznak meg – gondoljunk például a 2008-as pénzügyi válságra, az egyre gyakoribb és súlyosabb tüzekre, hőhullámokra, jégkárokra.
De a második Trump-kormányzat ennél is tovább megy. Ha igaz a mondás, hogy egy kép többet mond ezer szónál, a Big Tech alapítóinak és vezéreinek sorfala Donald Trump mögött a beiktatás napján maga a hangos kiáltvány. Hogy csak néhányat említsünk, ott volt az Amazon, a Meta, az X – az első sorban kaptak helyet, még az elnöki kabinet jelöltjeivel szemben is elsőbbséget élveztek. Bár a olajágazat és a pénzügyi szektor valamivel kevésbé volt szembeötlő, az árnyékuk hosszúra nyúlt.
A látott képek minden szóbeli kijelentésnél erősebb üzenetet közvetítettek: nem csak hogy az Egyesült Államok új kormánya „jó az üzletnek”; ez maga az üzlet. A régi mondás, mely szerint Amerika biznisze a biznisz, itt a végletekig jutott: Amerika kormánya is biznisz. Nevezzük ezt az új washingtoni konszenzusnak.

Munkavállalók és fogyasztók
Természetesen mondhatnánk, hogy Amerika történetében az üzlet mindig is kitüntetett – ha úgy tetszik: túlzott – szerepet játszott. Az első állandó települést Észak-Amerikában egy részvénytársaság, a Virginia Company hozta létre. A transzatlanti rabszolga-kereskedelem nagy részét egy időben a Holland Nyugat-indiai Társaság irányította, mely erődöket és településeket épített a nyugat-indiai szigetvilágban és Amerika partvidékén.
Ezek az entitások nem csupán a köz- és magánérdekeket összefogó társulások voltak, hanem kvázi önálló államként viselkedtek. Az indiai szubkontinens felett csaknem egy évszázadon át a brit gyarmati uralmat megalapozó Kelet-indiai Társaság saját szuverén hatalmát érvényesítette az általa meghódított területek felett. (Bár a társaságot Indiában képviselő Warren Hastingset, aki egészen Brit India főkormányzóságáig vitte, vád alá helyezték zsarnoki hatalomgyakorlás miatt, végül felmentették.)
A történelem azt tanítja nekünk, hogy a „vállalati állam” a legjobb esetben is vegyes áldás. Az üzleti élet logikája kevés teret hagy a szabadságnak, leszámítva a hierarchia csúcsát elfoglaló keveseket. Az üzlet csak kétféle embert ismer: a munkavállalót és a fogyasztót. Előbbiek a termelés inputjai, utóbbiak a termékek vagy szolgáltatások vásárlói. A dolog logikája szerint az embereknek mindkét esetben egyetlen céljuk van: hogy maximalizálják a részvények értékét.
A munkaerőköltségeket alacsonyan, a keresletet magas szinten kell tartani, bármilyen elérhető eszközzel. Itt nincs helye hűségnek, közösségnek, egyéni jogoknak.
Az Egyesült Államok topmenedzserei ún. arany kézfogást (értsd: hatalmas lelépőt) kaphatnak a távozásukkor, de a dolgozókat tetszés szerint el lehet bocsátani. A fogyasztókat szerencsés embereknek ábrázolják, akiknek az élete gazdagabbá válik, ha olyan termékeket vásárolnak, amelyekre vágynak – még akkor is, ha ezek a termékek megbetegítik vagy megölik őket, mint például a dohány vagy az alkohol.

Egy egyszerű kattintással
A profit függőség révén történő növelésének modelljét a mai nagy techcégek tökéletesítették. A dopaminszintet növelő lájkok, a végtelen görgetés és a posztokat virálissá tevő algoritmusok mind azt célozzák, hogy a leszokás a drogelvonáshoz hasonló szorongást okozzon. Nincsenek fékek és ellensúlyok, nincsenek elszámoltathatósági mechanizmusok, nincs védekezés a személyes életbe való behatolás ellen. Már a regisztrációkor, egy egyszerű kattintással emberek milliói vetik alá magukat a magánvállalatok önkényuralámnak.
És higgyék el: autokráciával van dolgunk. Lehet, hogy a piac a szabad és egyenlő felek közötti alkudozás terepe, de a cégek, ahogy Ronald Coase tanította nekünk, a központi irányításról szólnak.
A vállalati autokrácia magánszigetei és a demokratikus önkormányzatiság között mindig is fennállt a feszültség, és a korábbi „vállalati államok” sorsa arra utal, hogy a történetnek ezúttal sem lesz jó vége. A Kelet-indiai Társaság elleni lázadások és felkelések arra késztették a brit uralkodókat, hogy átvegyék a közvetlen irányítást a szubkontinens felett, és végül feloszlatták a társaságot. Máshol a gyarmati vállalatok gyakran kíméletlenül kormányoztak, olyan jogi védőfalak mögé bújva, amelyek megóvták őket a felelősségre vonástól, aztán előbb vagy utóbb bedőltek a túlzott adósságterhek vagy a rossz gazdálkodás súlya alatt. Észak-Amerikában a gyarmati társaságok alapszabályai fokozatosan proto-alkotmányokká alakultak át, amelyek korlátozták a végrehajtó hatalmat, és szavazati jogot adtak az embereknek.

Ha van elég pénz és idő
Egyre nehezebb az üzletet távol tartani a kormányzattól, és nem csak az Egyesült Államokban. Az a lehetőség, hogy a politikai hatalom megszerzésével kiiktatható az ellenőrzés a nagyvállalatok kezében összpontosuló magánhatalom felett, túl csábító az elegendő idővel és pénzzel rendelkező cégvezetők számára. Most, hogy végignéztük, amint az üzleti élet magához ragadja a kormányrudat, kevés alternatívánk maradt. Az egyik az üzleti élet demokratizálása. A másik, hogy felhagyunk a demokrácia színlelésével.

Katharina Pistor
A szerző a Columbia Egyetem jogászprofesszora

© Project Syndicate