Az új Raszputyin

Vlagyimir Putyin „különleges katonai műveletének” 2022. februári elindítása óta többször is deklarálta az általa kitűzött – folyamatosan módosuló – célt. Kezdetben egész Ukrajna „nácitlanításáról” és „demilitarizálásáról” beszélt (az irányítás átvételével), aztán a kelet-donbaszi régió „felszabadítását” emlegette. Arról is szónokolt, hogy megvédi Oroszország „történelmi határait”, és kitart az állítása mellett, hogy Ukrajna megtámadását a Nyugat kényszerítette ki.
A retorikai eltolódások a harctéri dinamikát tükrözik – elsősorban az orosz haderő ismétlődő kudarcait, hibáit és téves számításait. Egyszerűen fogalmazva: Putyin megpróbálja megőrizni az arcát. Eközben Prigozsin – akitől Putyin egyre inkább függővé vált a harctéri győzelmek felmutatása terén – nem könnyíti meg a dolgát.
Prigozsin a Konsztantyin Dol­gov Kreml-párti politikai bloggerrel készített, május 24-én megjelent átfogó interjúban a különleges katonai műveletet támadta. Ahelyett, hogy nácitlanította volna, Oroszország mára „világhírűvé” tette Ukrajnát – jegyezte meg. Aztán azzal folytatta, hogy Oroszország nem „demilitarizálta” Ukrajnát, hanem ellenkezőleg, militarizálta: „Ha az ukránoknak korábban 500 tankjuk volt, most ehelyett van 5000. Ha anno volt 20 000 bevethető harcosuk, most itt van helyette 400 000.”
Prigozsin egyértelműen az orosz elitre, különösen a magas rangú katonai vezetőkre hárította a felelősséget, azzal vádolva őket, hogy nem elkötelezettek a háború iránt. És figyelmeztetett, hogy eredmények hiányában az egyre frusztráltabb egyszerű oroszok fellázadhatnak. Véleménye szerint az egyetlen megoldás a háborús erőfeszítések fokozása, a hadiállapot kihirdetése és „a mozgósítás új hulláma”. Ellenkező esetben „eltékozoljuk Oroszországot”.
Prigozsin nem téved, amikor megkérdőjelezi az orosz elit háborús elkötelezettségét. Június elején Konsztantyin Zatulin, az orosz Állami Duma képviselője, Putyin Egységes Oroszország pártjának a tagja  hasonló véleményt fogalmazott meg: „a művelet sok célja értelmét vesztette… nem hozott eredményt”. Kitart amellett, hogy Oroszországnak rendeznie kell a sorait és tovább kell haladnia, de értetlenségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy mi folyik a Kreml csúcsvezetésében. Meglátása szerint gyakorlatilag a teljes kabinet – beleértve Szergej Sojgu védelmi minisztert, Prigozsin kedvenc célpontját – szívesen elkerülné a további eszkalációt, és a katonaság valószínűleg erre irányuló stratégiákkal foglalkozik.
Ez pragmatikus döntés. Az orosz elit nagyobb része úgy gondolja, hogy Oroszországnak nehéz „megnyernie” a háborút. Minél tovább harcol, annál nagyobb a veszély, hogy Oroszország valamiféle Észak-Koreává válik, olyan országgá, amely hajlandó feláldozni mindent –  az életszínvonalat, a biztonságot, még a szuverenitást is, ha az ország egyre inkább függővé válik az erőforrásaira ácsingózó Kínától –, csak hogy kielégítse a vezetői rögeszméit.
De Prigozsint egyáltalán nem zavarják ezek a következmények. Azt akarja, hogy az oroszok lemondjanak az anyagi kényelemről (felejtsük el egy pillanatra az ő háborúból származó hatalmas bevételeit), mégpedig annak a mitikus „sajátságos civilizációnak” a nevében, amelyet Oroszország és tágabb értelemben a Russzkij mir (orosz világ) képvisel. Véleménye szerint – különösen az orosz területet ért ukrán támadások miatti növekvő civil halálesetek fényében – elfogadhatatlan, hogy az orosz elit teljes mértékben elfordul a sovinizmustól. És a véleményével nincs egyedül.
A könyörtelen propaganda talán nem győzte meg az egyszerű oroszokat, hogy csatlakozzanak a háborús erőfeszítésekhez, de jócskán táplálja a dühüket. Amikor januárban Moszkvában jártam, az ember szabadon kifejezhette elégedetlenségét a Kremllel – legalábbis egy viszonylag privát közegben hangot adhatott a véleményének. Most, mint a sztálinizmus idején, mindenki mindenkinek az ellensége. Barátok és szomszédok jelentgetnek egymásról, a kávézókban a felszolgálók belehallgatnak a vendégek beszélgetéseibe.
A felhergelt oroszok egy része kezd mindenütt ellenséget látni, és többé nem bánná Oroszország politikai és gazdasági rendszerének a teljes militarizálását. Még mindig Putyin-pártiak, de a háború előrehaladtával egyre inkább kételkednek az erejében. És akkor mi következik? Valóban egyre valószínűbb a lázadás, amit Prigozsin elképzelt – és úgy tűnik, hogy kifejezetten vágyik rá?
A kérdés megválaszolásához mérlegelni kell Prigozsin befolyását, amelynek alapja a Wagner-csoport csatatéri győzelmeinek és atrocitásainak ijesztő listája. A dühös oroszok számára vonzó lehet Prigozsin kíméletlen retorikája („A kutya megkapja a kutya halálát” – mondta arról a videóról, amelyen egy Ukrajnában átállt Wagner-zsoldos kalapácsos kivégzése látható).
Az a tény, hogy Prigozsin következmények nélkül bírálhatja a háborús erőfeszítéseket – miközben a fent idézett interjú kapcsán a beszélgetőtársát, Dolgovot kirúgták –, csak még misztikusabbá teszi az egész helyzetet. Szentpétervárt, a szülővárosát fizetett városnéző sétákon ma már nemcsak Nabokov vagy Puskin nyomában haladva lehet bejárni, hanem Prigozsin-túra is választható.
Ám Prigozsin nem használja a befolyást Putyin kihívására. Éppen ellenkezőleg, amikor Oroszország katonai és politikai elitjét támadja, egyben eltereli a figyelmet a hierarchia csúcsán álló személyről. Egyébként pedig Putyin valószínűleg egyetért Prigozsin álláspontjának nagy részével. Csaknem negyedszázada van hatalmon, Putyinnak nincs meg a kapacitása egy forradalom levezényléséhez. Ám az ukrajnai háború – és az ő gyakran megbicsakló retorikája – pontosan megmutatta, hogy Putyin a szíve mélyén egy felbujtó.
Prigozsin kívül áll a rendszeren, de a rendszert szolgálja. Ebben az értelemben nagyon emlékeztet Grigorij Raszputyinra, a „misztikus szerzetesre”, aki az 1917-es forradalom előtt közeli kapcsolatban állt és nagy hatással volt a Romanovokra (vagyis az cári család tagjaira). Mindkét esetben hiányzott az állam koherenciája, és a hatalom csúcsán álló személy nem mutatott vezetői kvalitásokat, még akkor sem, amikor parancsokat adott. A peremről emelkedtek fel elemek, hogy kitöltsék az űrt, mégpedig nem azáltal, hogy megpróbálták volna kitalálni, mit akar „a főnök” és azt végrehajtották volna, hanem úgy, hogy olyan erőként prezentálták magukat, amellyel számolni kell – mivel a népharag áll a hátuk mögött.
Putyin talán azonosul Pri­go­zsin­nal, és értékeli a Wagner-csoport hozzájárulását Ukrajna elpusztításához. De meg kell értenie, hogy Prigozsin függetlensége, merészsége és ambíciója felforgatja a társadalmi nyugalmat, amely elengedhetetlen a rezsim túléléséhez. Raszputyin szörnyű véget ért, miután a dekadens elit célpontjává tette magát. Prigozsin hasonló úton járhat.

Nina L. Khrushcheva
A szerző a nemzetközi kapcsolatok szakértője, a New York-i The New School professzora 

©Project Syndicate